Gólya, gólya, hosszúlábú gólya

Falu utcáján haladva gyakran látható jelenet a városból érkező autók hátsó ülésein tekergőző gyermeknyak. Égbe meredő, csodálkozó tekintetek jelzik az útszéli villanypóznák, vaskosabb kémények és egyéb magasra nyúló tereptárgyak tetején terebélyesedő gólyafészkek nyomát. Széles, örömteli mosolyok, felkacagások nyugtázzák, ha a hatalmas ágas-bogas alkotásból kivillan egy-egy kisgólya színtelen ábrázata.

"török gyerek megvágta..."

Fotó: alapitajhaz

Kevés nem háziasított állatnak van szorosabb kötődése az emberhez, mint a fehér gólyának. Nem csak etológiai értelemben fonódott össze kapcsolatunk velük, hanem kulturálisan is szoros kötelékbe kerültünk az évezredek során. Ha kitermeltük a sudár fákat, melyek kiváló fészkelő helyként szolgáltak a madaraknak, ők elfoglalták az erre alkalmas építményeket. Ha lecsapoltuk a lápos síkságokat, feltúrtuk a füves réteket, hogy bevessük gazdasági növényekkel, ők nem riadtak vissza, és dacára a fel-felbukkanó emberi jelenlétnek vadásztak tovább a zsenge hajtások között. Rovar és pocok akad ott is bőven. Minden évben visszatérnek a hatalmas, gyilkos utazásból, hogy a kellemesen meleg vidéki nyarat élvezhessék.

Olyannyira beszivárgott életünkbe ez a kultikus lény, hogy évszázados mondákban gyökerezik az Andersen meséjének köszönhetően elterjedt rege, mely szerint a baba a gólya csőrében tartott vagy nyakára kötött vászonponyvában érkezik a családhoz. Önnön fajfenntartásunk, létezésünk legelemibb mozzanatába épült be az elegánsan fél lábon pihenő madár. Persze, hogy mennyire elegáns, mikor saját pirosló lábára üríti önnön székletét és vizeletét, azt bizonyos arisztokratikus körök bizonyosan megkérdőjeleznék. Teszi ezt azért, hogy a nyári forróságban a fehéres, párolgó bevonó réteg hűtse a lábában áramló vért, így az egész testét. A gólyához köthető, politikailag kevéssé korrekt nóta, a „Gólya, gólya, gilice” kezdetű Kodály feldolgozás is megemlíti a kecses vérvörös lábakat, igaz, ott inkább az oszmán elnyomás szimbólumaként.