Álmában karonfogva léptek be a falu kultúrotthonába. Büszkén mutatta be fejkendős nagyanyját az est házigazdáinak. Féltőn leültette az első sorba, a közeli fogasra felakasztotta levendulaillatú kabátját. Odabent nem volt rá szükség, elég meleget adott a kattogó olajkályha. Elkezdődött a díszbemutató, egymásnak adták át a szót a történeteket összegyűjtő Panni néni rokonai és ismerősei. Elmesélték, hogy tanára biztatására jegyezte le mindazt, ami az emberrel megtörténhet, de még azt is, amiről azt hinné, hogy ilyen nincs, csak a mesében létezik.

Eszter hirtelen felébredt és visszapörgette az álmát, aztán rájött, hogy nagyanyja azért hívódott elő az emlékezetéből, mert az előző napi könyvbemutató felidézte azt a nem is olyan régvolt világot, amelynek gyermek- és ifjúkorában még ő is szemtanúja lehetett. A nap folyamán jóérzéssel gondolt az álomra, közben fájlalta, hogy huszonhat éve nem lehetnek együtt. Mivel többre nem volt ideje, futólag lapozta át a köteteket. Azért mégiscsak elidőzött a „Házi áldás” egy életre megjegyezhető sorain.

„Hol hit, ott szeretet,

Hol szeretet, ott béke,

Hol béke, ott áldás,

Hol áldás, ott Isten,

Hol Isten,

Ott szükség nincsen!”

De sokat nézegette a falusi porta konyhájában a bejárati ajtóval szembeni képen, csakúgy, mint a nyári konyha falvédőjének mélyzöld erdővel, riadt szarvasokkal, röpködő madarakkal átszőtt idilljét.

Felidézte nagyanyja hangját, senki máséhoz nem hasonlítható mosolyát, ruhájának jellegzetes illatát, dolgos kezeit, visszerektől duzzadó lábait. Könnybe lábadt a szeme, miként néhány nappal ezelőtt, a bolt előtt, amikor Edittel néhány szót váltottak arról, milyen lesz a Karácsony az édesanyjuk nélkül. Este a Borbálát ünneplő társaságban Eszter elmesélte szívmelengető álmát, mire mások is előhozakodtak a saját történeteikkel, gyermekkori csínytevésekről, nagypapákról és nagymamákról, közeli és távoli rokonokról. Korahajnali disznóvágásokról, a búcsúkról, karácsonyi készülődésekről, farsangi történetekről, májusfaállításokról, lakodalmakról, keresztelőkről, temetésekről. Az ünnepek terített asztalairól, frissen szegett, kemény héjú, belül lukacsos házi kenyérrel, rostjára sült, hízott kacsapecsenyével, annak májával, dinsztelt lilakáposztával, tört krumplival, hájas tésztás süteményekkel. A disznótorok sült kolbászával, rizses hurkájával, a töltött káposzta mindent átjáró illatával. Pálinkával töltött kupicájukat emelték az ifjúságukra.

Eszter a vasárnapot végre az olvasásnak szentelte. A történetek kinyitották kapuit gyermekkora falusi portái előtt, bebocsátást nyert egy ismerős, de merőben más világba, mint amibe ő beleszületett. Volt azokban minden: kedves szó és civakodás, születés és halál, vidámság és szomorúság, mindezeket ízes nyelven közreadva.

„Csend és ünnepi nyugalom volt ezen a szép vasárnap reggelen a községben. Pihent a gazda, a napszámos, a cseléd legény, meg a szógagyerek. Nem zörgött a kocsi, a ló is nyugton volt az istállóban, autó, meg motorberregés se zavarta meg az ünnepi csendet, mert akkor ilyesmi még nem volt.

Öregmama kelt legkorábban, misés ruhájában felöltözve üldögélt a gangon. Várta az első harangszót, majd akkor indul el a misére. Ölében összekulcsolt kézzel nézegette a gang előtt illatozó jacintusokat. Milyen jó, hogy a fia kerítést húzott ide, a baromfi nem tud idejönni, ők meg a konyhából is, meg ahogy kilépnek az ajtón, már gyönyörködhetnek a virágokban.

Édes jó Istenem, de jó is, hogy adtad ezt a hetedik napot! Ilyenkor ember, állat elpihenhet. Az ember gyereke úgyis egész héten majd’ megszakajtja magát a sok dologgal, legalább ezen a szép vasárnapon nyugton lehetünk…

Durr! Durr! Jaj Istenem, mi lehet az? Jaj de megijedtem! – riadt föl a mama a csendes merengésből.

Valahonnét nagy csattanások jöttek. Ajtót vágtak be a közelben, vagy a huzat csaphatta be?

A szomszédból ordítozás hallatszott.

• Megmondtam má tegnap, hogy nem köll! Százszor megmondtam má, hogy nékem a nyúl nem köll!

Tudta már a mama, hogy honnét jön a zaj, meg a csattanások.

• Te, Rozi – beszélt be a mama a konyhába munkálkodó menyének -, hallod-e? Hát még máma se nyugszik ez a sehonnai sehunnai! Biztos megint részeg!

Hátra ballagott a mama a góré mellé, onnét átkukucsgált a szomszéd udvarba. Itt ordítozott a szomszéd a feleségével:

• Miért vágtod le?! Má az este megmondtam, hogy nekem nem köll a nyúl, én nem eszem meg a nyúlat. Akkor miért vágtod le te, te!…
• Jóvan, jóvan ne hangoskodj, vasárnap van, ne ordítozz. Mit szól, aki meghallja? – csitította a felesége. – Mondtam má, hogy neked levágtom egy tyúkot, má fől a tyúkpörkűtt, majd te eszed azt, én meg eszem a nyúlpörkűttet.

Puff! Hát ez borzasztó! – szörnyűködött a kerítésnél leselkedő öregasszony. Mert bizony a nagy puffanás az volt, hogy az ittas szomszéd ember a nyúlpörköltes lábast a konyhaajtó előtt úgy a földhöz vágta, hogy a lábas közepe felpúposodott, a pörkölt meg szertelottyant belőle.

• Netek, egyetek, máma minálunk lakodalom van! – biztatta a részeg az odaszaladó kutyát, meg a macskát.
• Nyanya, merre van nyanya? – kiabált a menyecske a mamának. – Má a másodikat harangozzák, gyűjön má!

Kaizler Gitta: Tél Dunapentelén

Jött már a mama, szaporán lépkedett a ház mögül.

• No hallod – sugdozza a menyecskének -, ennek a szerencsétlen asszonynak se köll mondanyi, hogy: „Verd meg Isten”, veri ezt két kézzel! Láttad vóna, mit csinált megint ez a gonosz disznó! No de induljunk Jézus nevibe a misére, ne háboríjjuk föl magunkat mise előtt, majd aztán elmondom.
• Hát így van ez sajnos nyanya, akinek pohárral harangoznak, aki templom helyett a kocsmábo jár, attul mit kivánhat mást az ember?
• Jobb’ tenné ez az asszony, ha itthagyná, gyerekük nincs, minek küzdelmeskedik vele?
• Ilyen a világ nyanya, van aki a jót is otthagyja, van, aki a rossz mellett is kitart. Így kerek a világ.”

A családi titkok egyike volt, amiről nem igen esett szó, nem szerettek beszélni róla, miért is nyugszanak külön a temetőben Eszter nagyszülei. Halottak napján, egymástól nem messze, két helyen gyújtanak gyertyát, egyiket a nagyanyja és annak tizenhét esztendősen, hasnyálmirigy gyulladásban elveszített fia, András sírján, és valamivel arrébb, a nagypapáén. Foszladozó történet az övéké, italozásról, kártyázásáról, földek elvesztéséről.

Eszter, amikor nagyanyjáról mesél, ki-kicsúszik a száján, hogy a „Nyanya”, és máris szabadkozik, ez nem gúnyolódás, így szólították: a legnagyobb tisztelet és szeretet hangján. Miért ne tisztelték volna? Fiatalon megözvegyült, az ura örökre magára hagyta, ám ő becsületre, a munka és a család fontosságára nevelte fiait: Györgyöt (Eszter apját), Józsefet, Istvánt és Jánost.

 „Kivetette szent Benedek szent selem hállóját.

Nem fogott az sem halat, sem vadat.

Az ördögök távozzanak tőlünk hetvenhétezer mérföldnyire.

Legyen a Krisztusnak drága piros vére, Isten szent nevibe irja tenyerire.

Sipok és trombiták szípen harsogjatok, erre a szíp napra, szíp verset mondjatok.

Ha mondotok úgy is jó, ha nem mondotok úgy is jó!

Élte koronáját vigyítek. Ammen.”

Eszternek e sorok olvasásánál Benedekpuszta emléke derengett fel, egy ideig ott élt a nagyanyja. Egyszer kocsiba ültek, hogy felleljék, de már csak a helyét találták a puszta házsorainak. Felnőtt fejjel, elegendő ész és tapasztalat birtokában, több mindent most kezd megérteni. Mai fejjel már nem vitatkozna nagyanyja babonás tévhiteivel.

Az asszonykájáért aggódó egyszerű, pusztai kanászember levelét másnap jókedvvel emlegették férjével együtt, miután Eszter felolvasta neki.

„Édes Örzsém

Drága feleségem, édes Örzsikém. Hogy vagy édes? Remélem jól vagy édes. Ne nyugtalankodjál semmin se édes, Maris leány mindent jól elvégez édes, a főzés is rendben van édes. Egyik nap a Maris darás tésztát főzött édes, cukor is volt rajta édes, de a tied még jobb volt édes. Vigyázz magadra édes, várunk haza édes. Sok szerencsét édes Örzsikém.

A te édes férjed Pista és a te édes gyermekeid csókolnak édes.”

Úgy tízéves lehetett, amikor nagyanyja karjaiba bújva, együtt könyörögtek: „Jézuska most segíts meg! Jézuska most segíts meg! Jézuska most segíts meg!” Aztán együtt imádkoztak. Hatott az ima, tisztán emlékszik Eszter, szépen elvonult a vihar a Duna irányába.

„Régi parasztházaknál általában úgy volt, a falon, a főhelyen volt két szentkép, Jézus szíve és Mária szíve képek, középen volt a feszület, és alatta selyemszalaggal átkötve két diszes szentelt gyertya. Hacsak nem volt nagyon muszáj, ezt nem vették le a falról, évről évre ott állt a falon. Használatra mindig vittek néhányat szenteltetni Gyertyaszentelőkor. Ha nagy égzengés, villámlás volt, édesanyám is meggyújtott egy szentelt gyertyát, és fönnhangon mondtuk az Úrangyala imádságot. Ha soká tartott a vihar, többször is elmondtuk.”

Az évek alatt szokásává vált Eszternek, hogy minden este meggyújtson egy gyertyát, mert a fénye nyugalommal tölti el. Vasárnap este nagyanyja és édesanyja emlékéért is pislákolt a kanóc.

                                                                                                                                                              Szente Tünde

(Az idézett részletek Schlitterné Nyuli Anna: Régi dunapentelei történetek I-II. kötetéből valók)