Írta:  Horváth Dominik

Gyönyörűséggel tölt el, amikor az üveg szája megkoccan a fogamon. A boldogság csengése.
Egy hegedű húrján minden korty egyre magasabban fogott hangot rezegtet, egyre hevesebben szánt belém a vonó, aztán elpattanok, úgy, ahogy a varratok, amikor feltéped a játékmackó hasát, hogy a töltelék helyére gyömöszöljed a szőrét, így mondanám. Tudom én, hát nem vagyok fél­eszű. Nyolcvan százalékban az én hibám. Elfogadtam a sorsom, többé-kevésbé.
Lehettem volna más, jobb, azt hiszem. Vastagon kérges a kezem, nem olyan puha, mint a tied. A cigiről nem tudok leszokni (elpöcköli a csikket), kell az iváshoz. Sütök, főzök, eltartom magam. Reszelt krumpli, tojás, nagy kunszt.

Nem vagyok ám letörve, nem én. Fene essen abba a krumplibogárba, felzabálja az úristent is! Itt fáj, ezen a ponton, nyomd meg! Az orvos szerint nincs minden rendben. Na hát! Ezt tudom már harminc éve! Elüldögélek itt, lesz majd valahogy. Kis katonák voltunk, a tisztekhez benyalt egy nyálfejű kopasz, nem volt nyugtom tőle, hogy a keselyű rágná ki a… már mindegy.
Ott kezdődött. A laktanyából jártam udvarolni. A rózsát a temetőből loptam (nevet). Elvittem a klubba, táncoltunk, őrült tánc volt, dobáltam, repült, pörgettem, dobogott, csiklandoztam, kézen fogva rohantunk a buszhoz, nem érdekelt, ha meglátnak, hogy mit szólnak, láttak is, szóltak is, tettünk rá nagy ívben.

Nem járok sehova, dolgozni persze. Régen ideges voltam, elmúlt. Kihánytam, hajjaj, az összes mérgemet. Fáradt vagyok, pedig jól alszom. Van, hogy este leülök, nézem a híradót, kicsit töltögetek, ott kelek a fotelben, mindjárt dél, villog a tévé egész éjjel, mennek a filmek, berregnek a traktorok itt a bekötőn. Délben kelek, kicsit mosakszok, nem vagyok én kacsa, háp, háp, borotválkozok minden áldott nap, egy férfi adjon magára, igaz-e?!
Van, hogy ki se megyek a házból, ha nincs miért, minek? Néha csak úgy, unalom ellen. Jólesik csak úgy belesüppedni. Antidepresszáns.

Tudja a test, mi kell neki, nem buta az. Olajfolt vagyok a tengeren, ringatózok, föl-le, szétterülök, beborítom a madarakat, fókákat, úgy kell levakarni róluk, léket kapott a hajó, szerencsétlenség, meg figyelmetlenség.
A gyereket nem láttam nagyon régen, ő megharagudott, én megharagudtam, úgy maradtunk. Sajnálom, szép gyerek. Okos, mint az apja (hosszan nevet). Az én apám más volt, ő nem bírta az italt. Meg is halt fiatalon.
Hálás vagyok azért, amim van, de főleg azért, amim volt. Tudom, hogy összesúgnak a hátam mögött, hogy mi mindent vesztettem. Nem értem őket. Az nem volt az enyém sosem. Az életem az enyém egyedül, itt a fejemben, minden más csak a pohárra kicsapódó harmat.
Állítólag menekült vagyok. Én és a valóság nem férünk meg jól.
Elfáradtam. Hamarosan megpihenek.