András megkönnyezte, amikor eladta a városkörnyéki kiskertjét. Közeledve a nyolcvanadik életévéhez, nem győzi erővel a kerttel együtt járó ingázást és a fizikai megterhelést, ezért döntött úgy, hogy eladja azt. Csilla utolsó munkanapján fájó szívvel búcsúzott kedvenc munkatársnőitől, ugyanakkor teli tervekkel várta élete újabb szakaszát, amikor már maga szabja meg, mivel foglalkozik és mire mennyi időt szán. Nehéz az elszakadás, de reményteli a jövő. Eszter minden egyes költözéskor ide-oda rakosgatja ifjúkori levelezéseit, nem tud megválni tőlük, miként annyi más dolgától sem. Valamit gyűjt, megint mást gyűjtöget. Állítólag az előbbi hobbinak, az utóbbi inkább káros szenvedélynek számít.

A szakember mágikus objektumokként határozza meg azokat a tárgyakat, amiket egyesek képesek, mások képtelenek elengedni. Ugyanakkor ezek időkapuk is, amelyek segítségével életünk különböző kapuiba léphetünk, és biztosítják az identitásunk folytonosságát. Léteznek úgynevezett korszakos tárgyak, a gyermekkor, az ifjúkor és a felnőttkor emlékeit idézik, többnyire kellemes érzelmi töltettel, hiszen a rossz emlékektől igyekszünk megszabadulni, azokhoz kapcsolódó tárgyakat nem őrizgetünk. Hacsak nem számítunk önkínzóknak. Negatív és pozitív töltetet tulajdonítunk másoknak semmitmondó tárgyaknak.

Az a szülő, aki képtelen elengedni felnövő gyermekét, féltve őrzi annak gyermekkori játékait, ruhaneműit, egyéb használati tárgyait. Ennek egy drámai változata, amikor a szülő végleg elveszti gyermekét, és érintetlenül hagyja a szeretett személy szobáját, lakását egykori berendezési és használati tárgyaival, ruhaneműivel egyetemben. Hogy ez helyes-e vagy sem, tehetjük fel a kérdést, és a válaszadásban inkább hajlunk afelé, hogy nem. Szeretteink emléke éljen a szívünkben!

Eszter csak úgy képes elengedni a feleslegessé vált ruhaneműket, kiegészítőket, lábbeliket, ha tudja, azok jó helyre kerülnek. Nénikéjének, Piroskának adja tovább, ő az, akiben megbízik, és afféle elosztási központosként bízza rá, kihez mi kerüljön, rajta áll ezeknek a holmiknak a további sorsa. Egy biztos, nála semmi nem kerül a kukába, semmi nem megy veszendőbe.
A japánok élen járnak a selejtezésben. Úgy vélik, amire kimondatik, hogy „jó lesz még valamire”, az leginkább „szemét”. Nagy hozzáértéssel szabadulnak meg a felhalmozott tárgyaiktól. Minél kevesebb tárgy között szeretnek élni. Azt vallják, hogy a sok tárgy folyamatos választásra kényszerít, és leköti a figyelmet. Kevesebb szabadságot ad, kevés tárgy között jobban tudunk saját életünkre koncentrálni.
Valójában nagyon nehéz meghúzni a határt a hasznos és haszontalan tárgyak, szemét és szemét között. Amire az egyiknek már nincs szüksége, az a másiknak hiánypótló valami. És persze, nem keverendő össze a gyűjtés a gyűjtögetéssel, a hobbi a káros szenvedéllyel, a beteges gyűjtögetéssel, a felhalmozással és az el nem engedéssel.