A József Attila Könyvtár szervezésében április 26-án, kedden Történetek a 70 éves Dunaújvárosról címmel folyt a beszélgetés várostörténet-írónkkal, Miskolczi Miklóssal. Az olvasóterem közönsége nagy érdeklődéssel figyelte az Aranytoll-életműdíjas újságíró, városunk díszpolgára visszaemlékezéseit. A beszélgetés témáit a városunkhoz kapcsolódó, általa jegyzett 10 kötet lapozgatása kínálta

Miskolczi Miklós ma már Budapesten él, de gyakran tér vissza városunkba Fotó: a szerző

 A könyvtár vezetője, Tóth Éva ajánlotta az egybegyűltek figyelmébe vendégüket, és megragadta az alkalmat, hogy a beszélgetéssorozat május 25-ei vendégéhez, a Széchenyi-díjas kutatóprofesszorhoz, Szirmai Viktória városszociológushoz is invitálja a jelenlévőket. 
– Szüleim ezerkilencszázötvennégyben jöttek ide – ment vissza a kezdetekhez a könyvtári est vendége, Miskolczi Miklós. – Olyan időkben kaptunk lakást az emlékezetes L-épületekben, amikor nem nagyon akartak ide­költözni az emberek. Az 1953 júniusi párthatározat, Rákosi kecskeméti beszéde augusztusban elbizonytalanította az embereket az épülő új város és a vasgyár jövőjét illetően. Háborús hangulat jellemezte a nagypolitikát, megalakult a NATO, létrejött a Varsói Szerződés, ezek a körülmények véget vetettek az itteni bizonytalanságnak, hiszen még inkább szükség volt a vasra és az acélra. Íme, több mint hetven év elteltével, ez a város lett belőle: Város lett, csak azért is! A Sztálinvárosba vezényelt pedagógusok itt helyben, olyan kultúrát teremtettek, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni! Hála és köszönet a munkájukért! Többek között az ő tanítványaik is viszik a város jó hírét szerte hazánkba és a nagyvilágba. 
A Magyarország felfedezése sorozatban megjelent „Város lesz, csakazértis…” szociográfiáját szintén e helyütt, a városi könyvtárban mutatták be 1980-ban. A kutatás kiváló alapot adott a későbbi várostörténeti kiadványokhoz, például az 1956-os drámájához, a helyi vendéglátás-történet, vagy éppen a Dunai Vasmű legendás vezetője, Borovszky Ambrus élete feldolgozásához. A világháló kínálta lehetőségekkel élve létrehozta a Mi, DUNAÚJVÁROSIAK nyilvános Facebook-csoportját, amely elindította a városalapítókra és azok leszármazottjaira emlékezés nosztalgiahullámát. Ennek pedig további kötetek megszületése képezte a forrását: 
– A köteteim úgy születtek, hogy azt hittem, az új generáció lerázza magáról ezt az úgynevezett „sztálinvárosi lokálpatriotizmust”. Ami tulajdonképpen nem igazi lokálpatriotizmus volt, hanem igazolás, önigazolás az embereknek arról, hogy jól döntöttek, amikor idekényszerültek, vagy éppen az élet, a sors, a történelem ide vezette őket, de végül is jó helyre jöttek, hiszen egy élhető, szerethető várossá vált az újonnan megépült város – vallja Miskolczi Miklós író, újságíró. 
Az est során szó esett demográfiai kérdésekről, az egykoron fiatalok városaként meghatározott, mára valójában „unokák nélküli városról”, a sport nemzetvárosáról, benne legendákról, a kultúra különböző ágainak kiválóságairól, színházról, múzeumról, moziról, a Csocsó című filmről, annak legmulatságosabb jelenetéről, a vendéglátóhelyekről, az újságíró kollégákról és a Dunaújvárosi Hírlapról, amelynek 1961. május 2-án lépte át a küszöbét, és újságírója, majd 1981. május 2-tól főszerkesztője lett Miskolczi Miklós mindaddig, amíg a főváros el nem csábította kínálkozó újabb lehetőségekkel. Budapestiként sohasem szakadt meg a kapcsolata Dunaújvárossal, amihez kapcsolódóan viccesen elmesélte, hogy „micsoda szerencse, hogy nem Mohácson épült meg a Dunai Vasmű, mert tessék elképzelni, hogy Budapestről nem Dunaújvárosig, hanem Mohácsig kellene utaznom…” 

Hosszú évtizedek várostörténeti munkái Fotó: a szerző