Csip-csirip, kot-kot-kotkodács, mú-mú, be-e-e-be-e-e, vau-vau, nyáú-nyáú. Falun megszokott, jellegzetes hangok. Ám olykor-olykor olyan dallamokat repít a szél fülünkbe, melyek egy tanya szimfóniájában sem mindennaposak. Ilyen a kopp-kopp, géppuskasebességgel. Madárfaunánk egyik ékkövének felsejlő koppantásaira időnként városban is felfigyelhetünk, ám igazán a természet csendjében száll szépen e doboló bariton.

Megjelent a Duanaújvárosi Hírlap Eszterlánc sorozatában

A Földön élő 8600 madárfaj közül újabban a nagy fakopáncs keltette fel Míra érdeklődését. Konyhája ablakából épp arra a platánfára lát, amelyet családalapításhoz választott ki a színes madárpár. Az odúban zajlik az élet, már hangoskodnak a kicsinyek.

A tél folyamán többször feltűnt neki a környéken tüsténkedő harkály, s nem is sejtette, hogy a közeli platánfa törzsében rendezkedik be. Ez egyrészt jó, másrészt rossz. Jó, mert a jövevények új színt visznek Míra életébe, másrészt rossz, mert a korhadó törzs a beteg, pusztulásra ítélt fát jelzi.

Egyébként is többnyire új odút készítenek a fajfenntartásra összeállt párok. Jövőre mással folytatódik a genetikai program, az évente csak egyszer keltő fakopáncsnál.

A hetekkel korábban hallatott különös hangok a tojó csalogatására szolgáltak. A hím ugyanis a tél második felétől dobol a kiválasztott, megfelelő rezonanciát biztosító ágakon vagy ágcsonkokon. A tempójában gyorsuló, két-három másodpercenként ismétlődő dobolás tizenkét-tizennyolc ütést tartalmazott, a tojó csalogatásán túl a területi határok megjelölésére is szolgált.

Plantánfába vájt fakopáncsotthon

Fotó: Taillor

A költés áprilisban történt, a szülők a kotlás idején néhány óránként váltották egymást, és kopogtatással jelezték az odúhoz érkezést. A tojásokból két hét alatt keltek ki a fejletlen fiókák. Arra, hogy kikeltek, Míra akkor jött rá, amikor karvezető barátnőjének, Gyöngyinek megmutatta legújabb felfedezését. S akkor már odafentről egy kórus hangja hallatszott.

Az odú földtől számított magassága három méter. A kör alakú bejárónyílás átmérője öt centi, a rés a madár testének megfelelő vízszintes nyílással indul, majd zacskószerűen kitágulva, lefelé folytatódik, nézett ennek is utána Míra. A nász táján a madarak fészekanyagot nem hordanak bele. A fehér tojások, amiből többnyire hat van, majd a fiókák az üreg alján heverő faforgácsokon helyezkednek el.

Faforgácstól maszatos az ütvefúró

Fotó: Taillor

A fiókák három hétig maradnak odabent, amíg teljesen kitollasodnak és alkalmassá válnak a repülésre. Táplálékkeresés közben a szülők legfeljebb néhány százméternyire távolodnak el tőlük és fáradhatatlanul hordják csőrükben az eleséget: a rovarokat a fák belsejéből és a kéreg alól. Keresgélés közben, szúfélék után kutatva, egész törzseket kérgeznek le, a rovarlárvát érdes, recézett, szaruszerű, kis horgocskákkal ellátott, messze kiölthető, igen mozgékony, csúcsán ragadós nyelvükkel húzzák ki a járatából. Lábuk igen erős. Éles csőrük véső-, vagy csipeszszerű, az agykoponyához rugalmasan csatlakozik. A merev farktollak önálló támasztószervként működnek. Ujjuk a fatörzseken felfelé kúszáshoz idomult, kettő előre, kettő hátrafelé áll.

Suhogó szárnycsapásokkal a talajhoz közel szállnak a törzsre, majd csavarvonalban felfelé kúsznak. Fejjel lefelé a fatörzsön nem tudnak mozogni. Munkálkodás közben a harkály a fatörzs ellentétes oldalát is megvizsgálja, hátha a korábbi kopácsolás zajára a rovarok kimenekültek.

A hazánkban védett madár fiókái miután kirepülnek az odújukból, a családi kötelékek gyorsan felbomlanak és a már önálló madarak szertekóborolnak.

Szente Tünde

Külön köszönet a fótókért Taillornak, akinek további remek fotói megtekinthetők ezen a linken: facebook.com/taillorphoto