Gyakran hangoztatott gondolat manapság, hogy mennyire személytelenné váltak a városi közösségek mindennapjai. Sokszor egészen szorosan egy élettérben tartózkodó emberek sem ismerik egymást, mi több, még az általánosnak vehető, alapvető normákra sem fordítanak figyelmet. Ilyen a lakótömbi lépcsőházban vagy a liftben történő találkozáskor rendszeresen megtapasztalható illedelmes köszönés helyetti, lesütött fejjel való tiltakozás a szociális érintkezés mindennemű formája ellen. Vannak olyan helyek a világban, ahol úgy alakultak ki a szokások, hogy mára elfogadottá vált a trend, mely szerint nagyon sok, térben nagyon közel élő ember elszigetelten él.

Látogatóban Terike néninél

Fotó: alapitajhaz

Kelet-Európa sok városában egy lakóközösségben kivételesen ritka az érintkezés, rokonok vagy a sors által egymás közelébe sodródott barátok esetében szorosabb csupán. Nem köszönnek, a másikra sem néznek, elmennek egymás mellett, mintha csak egy elébük jutott tárgyat kellene kikerülni. Így van ez ott, megvan az oka, hogy miért alakult így, kellő ideje fennáll, elfogadott. Hideg, közönyös, rezignált, szükség szülte együttélés. Itthon ez mostanság jött divatba. Lehetne hosszasan fejtegetni okait, tudományos igénnyel boncolgatni a folyamatokat. Most ezt nem tenném, nem is lenne hiteles, nem vagyok e jelenségek tudósa.

A kis kempingbicaj kéznél, néhány tekerés a szomszédos tanya

Fotó: alapitajhaz

Ami biztos, hogy egyáltalán nem tetszik és akármennyire közhelyes, akkor is igaznak vélem, hogy bezzeg korábban ez nem így volt. Mert tényleg nem! Nem ennyire általánosan. De sok helyen ma sincs így, köszönhetően a kisebb közösségek, falvak, tanyák, városrészek lelkiismeretes lakóinak, akik továbbra is komolyan veszik a „lakó-közösség” tartalmiságát. Nem nagy dolgok ezek, pont az apróságok teszik jelentőségteljessé.

Kiscicák születése a szomszédban - kihagyhatatlan alkalom

Fotó: alapitajhaz

A figyelmességnek megvan a maga funkciója, nem a jótékonykodás vezérelve mentén alakult ki a jószomszédi viszony falvakban, hanem a biztonság, hatékonyság, a praktika igénye által. Ja, hogy itt is felüti fejét az öncél, az önérdek? Persze! Nem is mindig mézesmázas, konfliktusmentes az együttélés, ahogy egy családon belül sem az. De mégis milyen jó egy falusi portát meglátogatni, süteményt vinni, cserébe tojást hozni, meghallgatni a másik ember örömét, bánatát. Mert ez a szokás, és mert ez egy jó szokás.

Horváth Dominik