Szép lassan szállingóztak a verses teadélután törzsvendégei a művelődési ház földszinti színháztermébe.

Megérkezett a fővárosból Attila, a költő, megállt az ajtóban, kereste az ismerős arcokat, megakadt a tekintete egykori iskolatársán. Az asztalához sietett, derűsen üdvözölte, és leült mellé. Adél szemei csillogtak, amiért őt választotta az elszármazott tehetség.

Kedvesen kínálta az előtte illatozó citromos madelein-nel, mire a férfi művészetéhez illően azt felelte, köszönöm nem kérek, odahaza aranygaluska volt az ebéd – végtére is, az Arany János emlékévben minden Aranyról kell, hogy szóljon.A versszínpad májusi programján az évfordulósokat ünnepelték.

Berzsenyi Dániel, Dsida Jenő, Erdős Renée, Kányádi Sándor, Lackfi János, Lázár Ervin, Radnóti Miklós remekeiből szemezgetett a társulat. A forgatókönyv összeállításához további támaszt jelentett az anyák napja, a gyermeknap és a nevetés világnapja. Attilának elszavalták az „Egér mersz” költeményét, de más helyi kötődésű szerzők is viszonthallhatták verseiket.

A műsor humoros színpadi jelenettel ért véget. Vastaps. Függöny le.

Adél és Attila nem sietett haza, a társulatból Éva, Anna, Józsi és Janó odaültek az asztalukhoz. Adél dicsérte a műsort, annak örült a legjobban, hogy már mesével is bővült a kínálat. Állatmesével, ami persze, az emberről szól. Kérte, hogy ezután mindig legyen mese. Állatmese és állatvers. Fekete Istvántól valami, és foglalkozzanak az ételekkel is. A gasztronómia eddig valahogy kimaradt a produkciókból. Erről Adélnak azon nyomban eszébe jutott Attilával közös nyitó-dialógusa az aranygaluskáról, amit nevetve osztott meg többiekkel.

Janó értve a szót, gondolkodás nélkül vágta rá: aranymetszés! Évának az aranyköpés, Annának az Aranybulla, Józsinak az aranyalma ugrott be, Adél tovább folytatta a játékot. Arany Gábor. Aranyér. Aranyérem. Aranyecset. Aranytoll. Aranyláz. Aranyszőke. Aranyhal. Aranyág. Aranyigazság. Aranytartalék. Aranyfedezet. Aranykor. Arany Glóbus. Arany Pálma. Ismerték a szép magyar nyelv gazdagságát, játékosságát, szófordulatait. Kóstolták, a szájukban forgatták, nem tudtak betelni az ízével, képtelenek voltak jóllakni vele. Ez bennük a közös, a szépirodalom, a szép magyar nyelv szeretete, élvezete.

Aztán hazamentek, és Adél másnap levette a könyvespolcról Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét. Mélyet sóhajtott, milyen kár, hogy nem magyar nyelv és irodalom tanár lett belőle. Arra gondolt, felkészül a tanításra. Hátha mégis úgy alakul. Ha úgy hozza az élet. Egy tasak félfamentes írólapot vett elő: egy nap, egy lap, egy tétel. Szeptemberre készen áll a feladatra.

A rendszerezést Arany János életével és munkásságával kezdte. Az utolsó bekezdésekbe az alábbiakat kanyarította gyöngybetűs szépírással: Úgy megművelte a nyelvet, mint a földművelő a földjét: nem a titáni fantázia vad alkotóerejével, mint előtte Vörösmarty és utána Ady, a másik két nyelvalkotó – hanem kiápolva belőle minden kalászt, mely magyar földben sarjadt, türelmesen. Arany János megvalósította mindazokat a költői lehetőségeket, amelyek a magyar nyelvben „a priori” adva voltak. Amelyek elsőül az Ómagyar Mária-siralomban szólalnak meg, első igaz művelőjüket Gyöngyösiben találják meg, azután Amadén, Faludin és Csokonain keresztül érkeznek Aranyhoz, hogy megváltsa őket, mint ahogy a szobrász megváltja a kőben szunnyadó szobrot.

Szente Tünde