A Tudomány Hete Neveléstudományi konferenciáján hangzott el a „Dunaújváros, a térség kulturális központja” című előadás. A város térségbeli pozícióit, demográfiai változásait elemezte Zámbó Brigitta térségfejlesztő, ezt alapul véve követte nyomon a kulturális hatásokat és a kulturális élet változásait Szente Tünde szociológus. 

Dunaújváros térsége, természetföldrajzi viszonyai minden korban kedvező lehetőséget nyújtottak a megtelepedésre. Amint azt feltárt leletek is bizonyítják, már az őskorban is lakott volt ez a terület. Az első jelentős település, amely mintegy hét évszázadon át virágzott, a bronzkorban alakult ki. Hatalmas tárgyi leletanyag maradt fenn a római korból is.

A XX. század közepén az eredetileg Mohács környékére álmodott nehézipari beruházásnak a hidegháború, a megromlott magyar-jugoszláv viszony miatt új helyszínt kerestek, így esett a választás a Mezőföldi-plató szélén álló település, Dunapentele határára. Az első ötéves terv legjelentősebb beruházásaként kezdődött el az új város és gyár építése.

Monokulturális gazdaság, multikulturális közegben

Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros a hazai urbanizáció azon példája, amelyik az 1950-es, 1960-as években robbanásszerű fejlődést produkált. Az első két évtizedben a Sztálin illetve Dunai Vasmű alapvertikumának elkészülte mellett kiépült a város gazdasági, kereskedelmi, vendéglátó-ipari, egészségügyi, oktatási, szociális, közbiztonsági, nem utolsósorban sport és kulturális infrastruktúrája. A városfejlődés üteme az 1970-es évektől mérséklődött, az 1980-as évektől lelassult. A rendszerváltást követően az itt élők szubjektív érzete szerint már „semmi sem történik”, és sokan nosztalgiával gondolnak a városépítés hőskorára, a szocializmus éveire. Pedig az 1990-es években is fejlődött a város, csak nem olyan látványosan, miként azt megszokták az itt élők. 

A pentelei beruházásra érkezők többsége hozta magával a paraszti, mezőgazdasági, vidéki kultúráját, de mivel szükség volt képzett munkaerőre, az ország ipari vállalataitól érkezők hozták a maguk ipari, illetve polgári kultúráját. A felsőoktatásból, egyetemekről ideirányítottakat kiáltotta ki a rendszer a „jövő értelmiségének”. A legendák szerint itt új életet kezdhettek a börtönből szabadultak, és volt, aki bebizonyíthatta az ellenkezőjét annak, hogy rendszeridegenként viselkedett korábban. Szocialista város épült, szocialista mintaváros, a párt politikai ideológiájának szellemében. 

A kulturális intézményrendszer feladata volt a szocialista kultúra, propaganda közvetítése, az emberek tudatának formálása. A szocialista embertípus formálásából képesítésüknél fogva kivették részüket a népművelők, később a közművelődési szakemberek. A kultúra közvetítőit a rendszerváltás után művelődésszervezőknek, napjainkra kulturális menedzsereknek nevezik. Az 1989-et követő politikai, gazdasági, társadalmi változások utat engedtek nem csupán a szabad vallásgyakorlásnak, hanem a polgári értékrend térhódításának. 

A további kulturális hatásokat vizsgálva, a kilencvenes években megjelentek az első külföldi-magyar tulajdonú vegyesvállalatok a Dunai Vasműn belül, hozva a maguk munka- és üzleti kultúráját. A városban egymás után épültek meg a német, angol kereskedelmi áruházak, miközben terjeszkedett a távol-keleti, kínai ruházati és iparcikk-kereskedelem. Zöldmezős beruházásként jelent meg a japán Aikawa, a német Triumph, a város határában a dél-koreai Hankook Tire Magyarország Kft. A Hamburger Hungária, a Dunapack, a Ferrobeton szintén külföldi tulajdonú cégek. A multikulturalizmus tovább színesedett azáltal, hogy ukrán, majd orosz kézbe került a Dunaferr. 

Kulturális palettánk feltérképezése közben meg kell említeni a Dunaújvárosban élő nemzetiségi kisebbségeket, a lengyeleket, a szerbeket, a horvátokat, a ruszinokat, a görögöket és a romákat.

 Egy város, amelynek lakói keresik identitásukat

 A Mi volt? — kérdésre keresve a választ, a felsorolásból nem hiányozhat a vidámpark, a kemping, a Nemzet Sportvárosa cím, az iskolaváros-koncepció, a mérsékelt idegenforgalom, a hazai és nemzetközi táncversenyek, a nemzetközi motorcsónakversenyek, a nemzetközi vas- és acélszobrász alkotótelepek, a Kassák Galéria, az egy lakosra jutó legnagyobb létszámú képzőművész, a klubélethez a Vasmű Klub és a Munkásművelődési Központ, és még sok minden más. 

Mi van most? Van, amit sikerült átmenteni, továbbéltetni, s akad olyan is, amit nem. Megváltoztak a társadalom tagjainak kulturális, művelődési szokásai, megváltozott a kultúra finanszírozásának rendszere. Van szocreál tanösvény, műemlékvédett vas- és acél szoborpark, a kiállítóhelyek száma növekszik. A Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza kiemelt támogatásúvá vált, elkészült az Intercisa Múzeum látványtára, ötven kisközösség otthona, civilek háza lett az MMK. Volt és van élénk színházi, zenei, irodalmi, képzőművészeti élet, erősödő civilszervezetekkel, kezdeményezésekkel, egy lokálpatrióta, idősödő társadalom „unokák nélküli nagymamák városával”. 

S végül, mi az, ami volt, van és lesz? Ez nem más, mint a helytörténet folyamatos feldolgozása, hiszen az itt élő populáció tagjai keresik önazonosságukat, gyökereiket ahhoz, hogy kapaszkodót találjanak a jelenhez és a jövőhöz. Most már csak az a kérdés, hogy a multikulturalitás mire elegendő?

-szt-