Új sorozatunkban meglátogatjuk városunk népszerű vendéglátóipari egységeit azzal a szándékkal, hogy múltjukról és a hozzájuk kapcsolódó nevezetes személyekről többet megtudjunk.

Gasztrosétánkat nem másutt, mint a nevében is árulkodó „Corsón” kezdjük. Úti kalauzom a helyi vendéglátás ikonikus alakja, a Dunaújvárosért díjazott Szabó Gyula, aki a Corso Ételbár 1979-es nyitása körül is bábáskodott.
Mielőtt útra kelünk, beütöm a számítógép keresőjébe a célpont nevét. „Étterem a belvárostól öt percre. Csendes környezetben, vendégbarát árakkal, udvarias kiszolgálással, nagy választékkal.” – hirdeti magát a Corso (rövid „o”-val! – a szerk.) Étterem és Söröző egy internetes oldalon. Megérkezve a Derkovits utcába, fogad bennünket András Sándor tulajdonos. Éppen egy rendezvény zajlik a nagyteremben, a város egykori gazdasági, kulturális, társadalmi intézményeinek vezetői – baráti társaságukat megkülönböztetésül „Senior klubként” aposztrofálják – beszélgetnek egymással.

Balról jobbra haladva: András Sándor, a Corso Étterem és Söröző tulajdonosa, Szabó Gyula, az étterem megálmodója, jobbról Bába Attila üzletvezető Fotó: Szente Tünde

Újdonságként: ételbár
– Nagyon jó barátságban voltam a város akkori főépítészével, Weiner Tiborral, tőle tudtam meg, hogy hamarosan épül a Dózsa II. városrész, ahová egy sétáló út vezet majd a Dózsa György útról, és a város lakóinak újabb sétálóhelyévé válik. Az épületek alá üzlethelyiségeket terveztek azzal a szándékkal, hogy az üzemeltető a szükségleteihez igazítva alakítja majd ki a belső tereket. Úgy gondoltam, hogy ide kellene egy vendéglátóipari részleg, és sikerült is a várostól megszerezni ezt a helyet. Mivel alkalmatlannak találtam az elrendezést, ezért megterveztem a belső tereket, és a helyszínen művezettem a munkákat. Az üzem létesítése akkor történt, amikor hazánkban a Belkereskedelmi Minisztérium a vendéglátóiparban, főleg a melegkonyhás üzletek új értékesítési, működési formáját igyekezett elterjeszteni. Ezerkilencszázhatvankettőben egy országos pályázaton vettem részt, amiben harmadik helyezést értem el, ennek köszönhetően bekerültem a vendéglátóipar megújítását célzó testületbe. Elneveztem az új vendéglátó ipari egységünket „ételbárnak”, ami hazai viszonylatban újdonságnak számított, még a hatóságok sem ismerték. Ekkortájt felülről, központilag szabályozottan az ország valamennyi vendéglátóhelyén egyforma étlapok, egyforma árak szerepeltek.

Ma is az egyik kedvenc

Az ételbár névadója Szabó Gyula, aki abban az időszakban a Dunaújvárosi Munkásszövetkezet elnöke volt: – Azért adtam neki ezt a nevet, mert a sétálóutcában végül ide korzóznak az emberek. Egy sikertelen időszakot követően kapott megbízást az üzlet vezetésére András Sanyi barátom ezerkilencszáznyolcvanötben, akinek sok más mellett a választék bővítése köszönhető. Mindezt úgy oldotta meg, hogy a városnak ma is az egyik kedvenc üzlete a Corso. A sok finom étel között, az Arany Hordó Étterem étlapján szereplő Bugaci gombóclevest ide is bevezette, ami a mai napig töretlen népszerűségnek örvend.
A Bugaci gombócleves a Vigadóban „született” 1958-ban, aminek története hiteles forrásból így hangzik: – Azt a kisvendéglői ételválasztékot, ami akkoriban országszerte jellemző volt, a helyi lakosság igényéhez szerettük volna igazítani – meséli Gyula bácsi. – Dunaújváros lakóinak, az itt dolgozó embereknek jelentős része alföldi származású volt. Az alföldi ember pedig a kiadósabb egytálételeket, gazdagabb leveseket kedveli. Rendeztünk a Vigadóban egy alföldi ételbemutatót, s erre az alkalomra találtam ki ezt a levest. A neve pedig a fejemből pattant ki, mert tetszett a „bugaci” név. Sajnálom, hogy soha nem jártam ott, ez életemnek egy hiányossága. Találkoztam már Szolnokon is Bugaci gombóclevessel. Bugacról is keresett meg vendéglős telefonon, hogy áruljam el a receptjét, mert a vendégei kérik. Az, hogy a városban bevezetődött, az, hogy az Arany Hordóban és a Corsóban étlapon van, András Sanyi érdeme.

A Corso étterem terasza építés közben egykor – szorgoskodtak az asszonyok, söprögettek, takarítottak, virágosítottak
Fotó: archív felvétel

A Boró is nagyon szerette…

– A Bugaci gombócleves történetéhez azt még hozzá kell tennem, hogy a mostanihoz képest, egy kicsit más volt az eredeti recept. A feleségem – András Sándorné, Zsuzsi érdeme a mai változat – egészíti ki az elmondottakat a tulaj. – Ő volt az, aki tökélyre vitte. Az én szerepem annyi, hogy étlapon tartottam és megismertettem a vendégekkel. Nagyon jól hangzó, jól sikerült, szerencsés névválasztás ez a „Bugaci”, csakúgy, mint a Corso elnevezés. Amikor idekerültem, meg akartam változtatni az ételbár nevét, ugyanis családi dinasztiát szerettem volna alapítani, és az én nevem szerepelt volna benne, de győzött a Corso, mert ezt szeretik az emberek. Márka ma már.
Amint az lenni szokott, az egyik történetről egy másik jut az ember eszébe.

Az ételbár elnevezés újdonságnak számított akkor még hazai viszonylatban

András Sándor nem felejti el azt a napot, amikor Borovszky Ambrus, a Dunai Vasmű legendás egykori vezérigazgatója, a Boró, megérkezett a vendégeivel: – Amikor magas rangú, minisztériumi szintű vendégek látogattak a városba, volt, hogy nálunk ebédeltek. Tudtam, hogy Borovszky Ambrus a Bugaci gombóclevest szereti, ezért azzal kínáltam. Egyik alkalommal még ugyanazon a napon délután érkezett egy másik delegáció is, ezért vacsorára már nem akartam még egyszer ugyanazt adni neki. Helyette egy krémlevest készítettem, azzal kínáltam. Személyes sértésnek vette, hogy nem a gombóclevest hoztam ki újból. Azt mondta, szívesen megeszi egy nap kétszer is, mert ezt szereti.
A beszélgetés végén elárulják, hogy barátságuk kezdete ezerkilencszázhatvankettőre datálódik. – Emberileg nagyon közel kerültünk egymáshoz – büszkélkedik Szabó úr. – Én a Sanyit nagyon tisztelem. Mindig arra törekedett, hogy a vendégek elégedettek legyenek.
Gasztro sétánk következő állomása: az Aranyhordó Étterem lesz. Kérem, tartsanak velünk oda is! A receptet pedig kipróbálásra ajánljuk!

Szente Tünde