Sorozatunk folytatásához a „Történetek és ételek” című, nyomtatásban meg nem jelent tanulmányból szemezgettünk, a benne található visszaemlékezések nyomán.

A kézirat szerzője, szerkesztője, Mohai Miklós 1951 végén került Budapestről városunkba, itt alapított családot. Már nyugdíjas éveiben kérte fel Szabó Gyula – rovatunk szakmai kalauza – a dunaújvárosi vendéglátás első 35 évének megírására.

A „nejlon” fiúk és „Tarzan”

A Sztálinvárosi Vendéglátó Vállalat belső életének rajza mellé tartozik a külső kép is – olvasható a gépelt kéziratban, amelyben az első szilveszterre így emlékeztek: Az építkezésen dolgozó fiatalok és vendéglátósok egyaránt készültek. A kultúrházakban és a már meglévő éttermekben szólt a zene, állt a bál. Még éjfél sem volt, amikor a kellemesnek ígérkező szórakozást megzavarták a „nejlon” fiúk. Ezek tanyája a Béke téri „Késdobáló”, „Lepra” vagy „Köpködő” néven ismert büfé és étterem. Innen indultak portyára. Vezérük a „Tarzan” nevű huligán volt. Mindannyian a szórakozóhelyek rémeinek számítottak. Az első szilvesztert is ők rontották el. Viselkedésükkel (a József Attila Kultúrházban) végül is verekedést provokáltak. A társaságból akkor többen eljöttünk. Az ott maradtak közül, bármilyen jó szándékú, szórakozni vágyó vendégek voltak is, többen kerültek a táncterem környékén lévő sárba, latyakba /Sz. K./.

Az Arany Csillag Szálloda és Étterem kávézója. Vajon ki ismeri fel a bal oldali képen látható urakat? Egyikükről könyv is íródott Fotók: Archív

Gundel Ferenc 1952. június 5-én jött Sztálinvárosba mint a vállalati igazgató helyettese. Idehelyezése a szakma akkori legmagasabb vezetőinek igen emberséges és segítő cselekedete volt. A budapesti kitelepítések megkezdődésével a Gundel család is naponta várhatta a kitelepítési végzést. Ezt előzte meg az idehelyezés, amivel a szakma, de ő maga is jól járt. Gundel Ferenc hatalmas szakmai tudása, megnyerő egyénisége a vállalat egész munkájára jótékonyan hatott. Feladatai között szerepelt az Arany Csillag Szálloda építése alatti és megnyitása előtti szervezői munka. Minden helyi feladatnak egész tartózkodása alatt maradéktalanul eleget tett. Sajnos csak rövid ideig. Ez a kitelepítésnek „köszönhető”.

Sárosan, piszkosan a presszóban

Gundel Ferenc távozásával Szegő András, majd röviddel utána Lauer István, a budapesti Pallace Szálloda addigi vezetője került a főnöki posztra. Az alábbi részletek a saját visszaemlékezéseiből valók. Az Arany Csillag Szálloda 1954. november 26-i megnyitásához kapcsolódott a következő bekezdés: Az egész objektum színvonalának (a berendezés épségének) megóvása érdekében több megbeszélést folytattunk a helyi szervekkel: tanács, pártbizottság és sajtó, s közös álláspontot fogadtunk el. Várható volt ugyanis, hogy az építők munkaruhában akarják használatba venni az általuk épített létesítményt. Ez természetesen megengedhetetlen volt. Nekünk csak a kiszolgálás megtagadása lehetett egyetlen védekezésünk. – Az ilyen irányú panaszok esetén azután valóban mellettünk álltak a város vezetői. A várt harc a színvonalért, sajnos bekövetkezett. Volt eset, hogy dolgozók munkából hazafelé menet sárosan, piszkosan akartak a presszóban szórakozni. Avval az érveléssel sikerült őket legtöbbször hazaküldeni, hogy feleségük sem engedné meg otthon, hogy munkaruhában a drága kárpitozott bútorra üljenek. Általában magukat rendbe hozva tértek vissza.

fotó: archív

A büfében a melós a földre köpött. Mivel ott voltam, mondtam neki, hogy fel kell takarítania – emlékezik a történtekre Lauer. – Éles szóváltás keletkezett. A többi vendég, általában törzstagok, hallották a vitát, és kidobták a köpködő férfit. Nem volt könnyű a rend fenntartása, mert a melós, ha pénzt érzett a zsebében, nem ismert határt és gátlástalanná vált.

A fogyóeszközök igen fogytak

A helyi lap foglalkozott az étkezési tárgyak (fogyóeszközök) eltűnésével. Közszájon forgott a következő eset: A kórház étkeztetése is a mi feladatunk volt. A fogyóeszközöket is mi biztosítottuk. Az egyik beteget kilenc nap után gyógyultan akarták hazaküldeni, mert az ágyára új betegnek lett volna szüksége. A gyógyult kérte: még három napig szeretne maradni. Faggatták furcsa kérése miatt, és kiderült, hogy a páciens a közeljövőben lakodalomba hivatalos. Étkészletet kívánt vinni nászajándékba, és a kilenc nap alatt minden darabból csak kilencet sikerült eltennie. Hogy a készlet teljes legyen, még három napra van szüksége.

A Halász csárda terasza. Festménybe illő idill

Érdekes, hogy ez Dunaújvárosban még a hatvanas években is sok gondot jelentett. Az étkezdékben olyan javaslatok is elhangzottak, hogy az eszközök értékének megfelelő zsetonok ellenében adják ki a kanalat, villát, tányért stb.

A népvagyon védelme

Problémát jelentett többek között a vasárnapi rohammunkások ellátása. A rohammunkásokat szállító vonatok az építkezés területére futottak be (G vágány). Az üzemélelmezésnek ide kellett vinnie a szétosztandó hideg csomagokat. A vonat érkezésekor a talicskából ki is osztották ezeket. Hamarosan rájöttek a rendezők, hogy ez így nem jó, mert sokan a rohammunkások közül a csomag birtokában a következő járműlehetőséggel – csapot-papot otthagyva – visszatértek Budapestre – ezért aztán később csak délután, a munka után adták ki a csomagokat /G. G./.

Aztán jött a gólya…

Az építkezés kezdetén természetesnek tűnt, hogy külön női és férfiszálláson laknak a dolgozók. Kialakultak azonban kapcsolatok, az új házasoknál pedig be-bekopogtatott a gólya. Az amúgy is létszámhiánnyal küzdő vállalatok nagy erőfeszítéseket tettek munkatársaik megtartására. Nagy segítségnek látták a tanács által berendezett 150 személyes gyermekotthont (bölcsőde-napközi).
A vezetők elképzelése szerint könnyebbséget jelent anyának, apának egyaránt, ha gyermekét egész hetes intézményben tudja elhelyezni, és szombat–vasárnap együtt lehet a család.
Nem számoltak azonban azzal, hogy az ellenséges propaganda azt a tévhitet terjeszti, hogy aki beadja gyermekét, nem kapja többé vissza. Sajnos ennek a naiv híresztelésnek többen hitelt adtak az üzem­élelmezés dolgozói közül is, s gyermekeiket a konyhákra és ideiglenes barakkokba csempészték /G. G./.

Harcban az alkoholizmussal

1957-et írunk, amikor a város vezetőinek harca az alkoholizmus ellen egyre intenzívebbé válik. Azon az ankéton, amely ezzel foglalkozik, a vendéglátó vállalat igazgatója kifejti álláspontját, hogy az állóbüféket, „talponállókat” meg kell szüntetni, helyettük lehetőséget kell adni – asztalok beállításával – a kulturált fogyasztásra. Mások szerint a társadalmi és üzemi mozgalmi szervek felvilágosító munkája lehet célravezető. Erről az ankétról szivárgott ki az alábbi adoma: Több előadás kellene az alkoholizmus elleni felvilágosítás érdekében! – De hogyan lehetne ezeket népszerűsíteni? – Borkóstolóval!