Alap – Vadászesemények résztvevőjeként Alapon gyakorta megfordul Békés Sándor, akinek a többi között a Vadászetika című, negyedik kiadást is megért alapműve iránymutatásul szolgál mindazok számára, akik kapcsolatba kerülnek a vadászattal és vadgazdálkodással. Február első napján lakhelyéről, Pécsről utazott fel, hogy idén is részt vegyen az alapi vadásztársaság szezonzáró fácánvadászatán. A Kazsoki tanyán találkoztunk ismét, hogy ott folytassuk a beszélgetést, ahol korábban abbahagytuk.

A személyes találkozás előtt megkértem Békés Sándort, hogy hozza magával legújabb kötetét, amelynek címe: Erény és szenvedély – Gondolatok a vadászati etikáról, borítóján Dianával, a vadászat istennőjével. Kérésemnek eleget tett. A míves munkát kezembe veszem és belelapozok. Erkölcs nélkül nincs harmónia – olvasom, majd gondolkodom és egyetértek. Kérdéseket teszek fel. Innentől pedig átveszi a szót:

Békés Sándorral Alapon találkoztunk, a Sárréti Egyetértés Vadásztársaság szezonzáró fácánvadászata után Fotó: a szerző

– A kötet publicisztikai feldolgozása a vadászetikai kérdéseknek. A szenvedély nemes dolog, de egy bizonyos fokon a szenvedélyt korlátozni kell, uralkodni kell felette. A szenvedélyt kordában csak az erkölcs tarthatja. Az erény és a szenvedély, az erkölcs és a vadászat egyrészt elválaszthatatlan egymástól, másrészt állandó feszültségben vannak egymással. Erkölcsösnek lenni azt jelenti, hogy a jobbik és a rosszabbik énem küzdelméből a jobbik kerekedik fe­lül. Számomra a vadászat a barátságot jelenti – folytatja logikus okfejtését a tapasztalt vadász, Békés Sándor:

– Az a vadászat, amely csak a vad elejtéséről szól, fájdalmas hiányérzetet, sőt, néha bűntudatot ébreszt bennem. Mint az egyik legősibb mesterség, a vadászat kollektív tevékenység. Összehozta az embereket ahhoz, hogy a tőlük sokkal erősebb és hatalmasabb vadakat le tudják győzni, a fajfenntartás érdekében. Ez a fajta kollektív kapcsolat át volt itatva egymás iránt érzett emberséggel, felelősséggel és spirituális tartalmakkal. Egy vadat elejteni egyszerre öröm és gyász. Vadat elejteni az ősember számára éppen úgy, mint ma, az igényes, művelt vadász számára, óriási felelősséggel járt, illetve jár. Az ősember több vadat nem ejtett el annál, mint amire szüksége volt. Amit viszont elejtett, annak minden részét – szőrét, bőrét, húsát, csontját –, hasznosította. A vadászatot máig körüllengi egy spirituális kultusz, amely, egyebek mellett, a vadászat befejeztével a terítékkészítés által jut kifejezésre. A teríték a vad ravatala. A teríték által őseink az égiek és az elejtett vad bocsánatát kérték. Juván Sesztalov, vogul származású író leír egy vadászeseményt: az ősi törzséhez hazamegy, ahol éppen egy elejtett medve gyászszertartását tartják. Jelképesen megbüntetik a vadászt, aki elejtette. Ez nálunk a vadászavatás szertartásában jut kifejezésre. Megbüntették, mert elvette a vad életét, ezért az elejtőnek is szenvednie kell. Az elejtett nagyvad szájába helyezett utolsó falat is a tisztelet kifejezője. Spirituális célja és értelme pedig az, hogy azon az úton, amely a földi világból a másik világba vezeti a vadat, ne szenvedjen semmiben sem hiányt.

 A vadat elejteni egyszerre öröm és gyász Fotó: internet

Hitvilág, tapasztalás és művészetek

– A vadászőseink egy nagy erdei tisztáson, egy tábortűz mellett összeültek és megbeszélték a másnapi vadászatot – vezet vissza Békés úr ősi vadászkultúránkhoz. – Az együttlét első mozzanataként, a sámán a lobogó lángok mellett, az égiek segítségét kérte. A tűz körül, legelöl az öregek, mögöttük az erős ifjúság ült. Az idősek tanácsokat adtak a fiataloknak, átadva tapasztalataikat és tudásukat. Mindeközben, a barlangban egy bicebóca ember, aki nem tud részt venni a másnapi vadászaton, a barlang falára vadászjeleneteket rajzol, ámde nem azért, hogy szép legyen a barlang, hanem azért, mert őseink szentül hitték, hogy amit lerajzolnak, azt birtokba is veszik. A tábortűznél a legkülső körben ült az asszonynép, eszközöket és ruhákat készítve a másnapi vadászatra. Ebben a megidézett jelenetben máig érvényesen benne van kultúránk négy összetevője. Azaz az erkölcs és a hitvilág, a nemzedékről nemzedékre öröklődő tudás, a művészetek és a mindenkori eszközkultúra.

– Alapra miért szeret visszatérni? Játszva a szavakkal, mi az alapiak titka?

– Újságíróként és öreg vadászként is jó kapcsolatom van az itteniekkel. A vadászat előtti és utáni együttlét örömeit itt élem meg olyan intenzitással, amire vágyom. Sajnos, oda jutottunk, hogy sok vadászaton, sok vadász még a terítékkészítést sem várja meg. A teríték a vad ravatala. Egyrészt, a tiszteletadás a vadnak, másrészt egymásnak. Az alapiak iránt érzett mélységes tiszteletemnek és az irántuk való elkötelezettségemnek az a magyarázata, hogy itt az emberi kapcsolatok még működnek a vadászaton túl is. Nyilvánvaló, hogy minden közösség olyan, amilyen a vezetője. Méhes Lajos időt, fáradságot, költséget nem sajnál azért, hogy a vadászat több legyen, mint lövöldözés, azért, hogy az emberi kapcsolatok fóruma és valódi közösségi-kulturális esemény legyen. Ami a teríték nagyságát illeti, a vadászati eredmények ma sokkal nagyobbak, gazdagabbak, mint Széchenyi Zsigmond korában voltak, ám a vadászat lelkiségét illetőn mégis szegényebbek vagyunk…

A vadak tisztelete és védelme

– A Vadászetika című kötete már négy kiadást élt meg, ami önmagáért beszél, a téma aktualitásából mit sem veszített. Mik a tapasztalatai az etikai elvek betartása és megszegése terén?

– A vadászetika nem mai elvárás, minden időszakban megvoltak az alapelvei. Ilyen alapelv, hogy a vadat tisztelni és védeni kell. A vadászetika alapja, hogy megtehetnék valamit, de nem teszem meg. A törvény mindig kevés, hozzá kell tenni a saját, belső törvényünket. Az erkölcs viszonyokat szabályoz, a vadász­erkölcs, amit vadász­etikának nevezünk, négy ilyen viszonyt szabályoz. A vad és a vadász viszonyát. A vadászok egymáshoz való viszonyát. A vadászok és a nem vadászok viszonyát. Továbbá a vadászok viszonyát a természet egészéhez.

A vadászfelmenők pozitív példával szolgálnak

– A két világháború között volt tizenhatezer vadász. A szocializmus időszakában negyvenezer, most van hatvanötezer vadász, minden évben minimum ezer fővel nő a létszámunk. Megjelenik egy új, kevésbé természeti környezetben felnőtt, városi tömeg, aminek jelentős része vállalkozó szellemű emberből áll. Ők, tisztelet a kivételnek, behozták a vadászatba a sikerorientált szemléletet, miszerint, az a jó tevékenység, ami eredményt hoz, tehát lőni kell. Többnyire nincsenek vadászfelmenőik, akik pozitív mintaként szolgálhatnának számukra.

– Azon túl, hogy sokkötetes szerző, szaklapokban is publikál. Min dolgozik mostanában?

– Jelenleg a Magyar Vadász folyóiratnak vagyok a főmunkatársa. Változó tematikával, de állandó rovataim vannak. Az idei évtől induló két új rovatomból az egyik a Professzorok puskával címet viseli. Azért indítottuk el, mert a vadászatot a közelmúltban nagyon súlyos támadás érte, és ennek ellensúlyozására a magyar tudományos élet kimagasló személyiségeit mutatjuk be. A másik új rovatom a Velünk élő nagyjaink. Itt élnek még közöttünk azok, akik az 1971-es vadászati világkiállítást sikerre vitték. Erre azért is érdemes figyelni, mert készülünk a 2021-es vadászati világkiállításra, Budapesten és több vidéki helyszínen. A könyvírást sem hagytam abba, a közelmúltban a pécsi uránbányászat „titkairól” írtam.

– Dunaújvárosban mikor járt?

– Nagyon régen, újságíró voltam már, amikor ott jártam. Megfogott az a romantika, ahogyan ezek a városok épültek. Megragadott a „semmiből csinálni valamit” története, miként maga a szakma, a kohászat is. Kohásznak, bányásznak lenni nem csupán mesterség, annál jóval több: sajátos életforma. Dunaújváros szocialista-realista építészete a város gyönyörű értéke, amit szeretnék újból megnézni. Javaslom, hogy tavasszal találkozzunk Dunaújvárosban!

– Örömmel! Rajtam nem múlik.