Az üzleti reggelin ülve, Eszter hálát adott a sorsnak, hogy munkájának köszönhetően nap mint nap sok érdekes emberrel ismerkedhet meg.

Legalább annyira szereti az új helyzeteket, mint a megszokott tevékenységeket, amikor nem kell készen állni a kihívásokra. Persze figyelgeti testének és lelkének jelzéseit, hogy a tél végi depresszió tünetei nem jelentkeznek-e nála, miként annyi nőtársánál tapasztalja. A megelőzésben jó hasznát látja az ajándékba kapott Hálanaplónak, amelynek írásával gyakorolja a pozitív gondolkodást.
Elsőre furcsállotta, gyanakodva kavarogtak a fejében a gondolatok, miért találta jó ötletnek Juli, hogy éppen ezzel lepje meg barátnőjét. Végül is, jó a módszer, miért ne próbálná ki ő maga is, annyi nőismerősének már bevált. Az első bejegyzés eléggé nyögvenyelősen született meg, hiszen el akarta kerülni a közhelyeket, a formális mondatokat. Eszébe jutottak az Oscar-gálák, ahol a színészek, rendezők, filmzeneszerzők, dramaturgok köszönetet mondanak családtagjaiknak, barátaiknak, kollégáiknak, amiért hozzásegítették őket a sikerhez.

Összegyűjtötte az élet által adott jó dolgok listáját. Az élet ajándékának tekintette, hogy szerető nagycsaládban nőhetett fel, hiszen aki szeretve volt, van, az képes a szeretet továbbadására. Hálát adott a sorsnak, hogy sohasem maradt magára a problémáival, mindig voltak körülötte olyanok, akik kéretlenül is mellé álltak, amikor fájdalmas veszteség érte. A stresszt is próbálta megoldandó feladatsorként kezelni, nem hagyta, hogy eluralkodjon felette a félelem és a szorongás. A pozitív stressz egyébként is mozgósító erejű, cselekedetre serkent.

Táptalajra lelt benne az a felfogás, miszerint azzal kell foglalkozni, ami van, nem pedig azzal, ami nincs. Táblázatba foglalta, egyik oszlopban a „van” állt, a másikban a „nincs”. Egy idő után elszégyellte magát a második oszlopba beírtakért és gyorsan kihuzigált néhányat közülük. Eszébe jutott a mértékegység, a viszonyítási alap: a mihez és kihez képest? Belegondolt, milyen helyzetben élnek körülötte emberek, akiknek teljesen mások a vágyaik és reményeik, a „van” oszlopuk szinte üres.

Igen, nézzük a dolgok jó oldalát! – gyakorolta nap mint nap. Megfogadta, hogy nem zúdítja rá a problémáit a hozzá közelállókra, ellenszenvvel gondolt azokra, akikből folyton-folyvást dől a panasz. Eszébe jutott az osztálytalálkozójuk, amikor a középiskolás szép emlékek felidézése helyett a szomorúság és a boldogtalanság tört felszínre az egykoron reményteljes életutak mentén.
Eszter az üzleti reggelin sok más foglalkozású, ambiciózus embert ismert meg, élénken figyelte megszólalásaikat, és hálás volt, amiért őrá is kíváncsiak voltak. Egy közösséget építettek, amelyben már az együvé tartozás „mi” tudatával várták a következő találkozást. Nem panaszkodtak, nem keseregtek, előre néztek, a feladataikra koncentráltak. Jókedvűek voltak.