Még sohasem voltam 80 éves, így hát nem tudom, hogy örüljek vagy féljek.

És persze, azt sem tudom, kell-e, illik-e ünnepelni. De azt tudom, ez már a számvetés ideje. Ha előre nézel, minden bizonytalan. Többnyire hátrafelé néz tehát az ember, emlékeibe kapaszkodva – írja Békés Sándor legújabb könyvében, amelynek az Ünnep és gyász címet adta. Még szó nem volt koronavírusról, amikor év elején a Kódex Nyomda és Kiadó közreadta a szerző válogatott írásait, amelynek záró gondolatai a háláról különös aktualitással bírnak.
A hála köszönet, viszonzás (jó tett helyébe jót várj…), de nem üzleti kategória. Különleges érzelmi kategória. Különleges érzelmi energia, amely időlegesen, vagy tartósan hozzáköt valamihez, ugyanakkor sajátságos adósság-elismerés is, amelyet az erkölcsös ember valamilyen formában mindenképpen és mielőbb törleszteni akar. A hála érzése jobbá tesz, arra biztat, hogy adjunk, tehát pozitív ösztönző erő.
A hála szeretetet teremt és szeretetből fakad. Ám, mégis, sokak számára teher, nyűg, nyugtalanító tudat. Valami olyan érzés, illetve emlék, amelyet szeretnénk elfelejteni. A hálátlanságot szinte mindenki megtapasztalta már. Bizony, gyakran éppen azok okoznak csalódást, azok támadnak rád köszönet helyett, akiknek a segítségére voltál, akiket támogattál.

A hála a leghatékonyabb kapcso­latépítő és a ­leg­kézenfekvőbb stresszoldó

Lőrincz L. László orientalista, nyelvész, a tibeti, mongol történelem és folklór szakértője, aki Lesli L. Lawrence néven sikeres, keleti témájú kalandregények szerzője is, a hálát tábortűzhöz hasonlítja. A hála – mint írja – „kezdetben magasra fellobog, aztán az idő múlásával egyre csökken a lángja, hogy végre kihűljön…” Sőt, teszem hozzá, gyakran az ellenkezőjébe, ellenszenvbe, gáncsoskodásba, ne adj Isten, bosszúba csap át… Nem emlékszem rá, hogy mondta-e valaki nekem mostanában, hogy hálás vagyok neked. És én mondtam-e, vagy legalább gondoltam-e valakivel, valamivel kapcsolatban ugyanezt?
Azt hiszem, érdemes (érdemes lenne) ezekre a kérdésekre időről időre választ keresnünk, önmagunkba nézve. A hálaérzés nem súlyos teher, amelyet szenvedve viselünk, amely a földbe nyom. Éppen ellenkezőleg, a hála érzete felszabadít, megerősít, boldoggá tesz. A hála a leghatékonyabb kapcsolatépítő és a legkézenfekvőbb stresszoldó.
Nem kell sok ahhoz, hogy hosszabb-rövidebb időre jobb kedvre derülj, és hálát érezz. A minap autóbuszra kellett szállnom, de kissé késve érkeztem a megállóba, a sofőr már zárta az ajtókat. De észrevett, megtorpant a kocsival, és kinyitotta az ajtót. Melegséget éreztem iránta, hálát. Pedig csak egy icipici jóindulatot tapasztaltam…

Életünk minden időszakában és minden területén szükségünk van mások jóindulatára, támogatására. A szülői szeretetért és áldozatvállalásért érzett hálánk érzelmi életünk alapja. De a jóakaratot, az emberséget, a segítőkészséget, a megértést a későbbiekben sem nélkülözheti soha, senki. Mindig van, mindig kell valaki, aki segít, aki mellettünk áll életutunk alakulása során...