A huszonhárom éves Szécsi Margit és a huszonhat éves Nagy László 1951-ben, Dunapentelén, az épülő Sztálinvárosban találkoztak életükben először. A bulgáriai tanulmányútról hazatérő költő egy bolgár csoportnak tolmácsolt éppen, a lány pedig fizikai munkásként az építkezésen dolgozott

Nem sokkal később egy piacon futottak össze. Keszeget ettek, nevettek a szálkák és a szélben elrepülő szalvéták miatt. Szerelmespárként távoztak – írja Nyáry Krisztián Így szerettek ők című könyvében.
Rá egy évre összeházasodtak, életművüket el lehetne mesélni az egymáshoz írt versek és levelek történeteként. Nagy László szerelmes verse, a Himnusz minden időben hat esztendőnyi házasság után, 1958-ban született: „Te szivárvány-szemöldökű, / Napvilág lánya, lángölű, / Dárdának gyémánt-köszörű, / Gyönyörűm, te segíts engem! // Te fülemülék pásztora, / Sugarak déli lantosa, / Legelső márvány-palota, / Gyönyörűm, te segíts engem!… Az utolsó versszaka: Felragyog az én udvarom, / Megdicsőül a vér s korom, / Galambok búgnak vállamon, / Gyönyörűm, ha segítesz engem!”

Nagy László a Veszprém megyei Felsőiszkázon született 1925-ben. Az Iparművészeti Főiskolán, grafikus szakon kezdte meg tanulmányait. Egy év múlva átjelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, a rajz szakon Kmetty János növendéke lett, Barcsay Jenő is tanította. 1948 őszén a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára iratkozott be magyar–szociológia–filozófia szakra, majd fél év után áttért az orosz szakra. Fiatal íróként kapott ösztöndíjat Bulgáriába, 1949 őszétől 1951 nyaráig közel két évet töltött Bulgáriában, s később is gyakran visszajárt. 1959-ben az Élet és Irodalom képszerkesztője, élete utolsó éveiben a lap főmunkatársa. Az 1960-as évektől ismét létrehozott képzőművészeti alkotásokat, festett, rajzolt, faragott. 1978. január 30-án, influenzából lábadozva, infarktus vitte el...

A  Ki viszi át a Szerelmet című költeménye mindenkinek másról szól, kinek a harmóniáról, másnak a tisztesség és az értelem kapcsolatáról, életszeretetről, halálról, megint másnak az érzelmek szembeütközéséről – remény és kétségbeesés között: „Létem ha végleg lemerűlt, / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? / Lágy hantú mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”

Nagy László hite, a mi hitünk is, hit az emberi jóságban és az isteni gondoskodásban: „Adjon az Isten /szerencsét, /szerelmet, forró / kemencét, / üres vékámba / gabonát, / árva kezembe / parolát, / lámpámba lángot, / ne kelljen / korán az ágyra hevernem, / kérdésre választ / ő küldjön, / hogy hitem széjjel / ne dűljön, / adjon az Isten / fényeket, / temetők helyett / életet – / nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgy is, ha nem kérem