Párkák éneke (Gesang der Parzen) című, hatszólamú vegyeskarra és zenekarra készült művét 1882-ben komponálta Brahms, ajánlása a szász-meiningeni hercegnek szólt

A zeneszerző 1881-től kezdve szoros kapcsolatban állt a hercegi családdal, és a 49 tagú, kiváló udvari zenekarral, amelyet ekkor Hans von Bülow vezetett. Brahms több fontos művét is ezzel az együttessel próbálta ki a „hivatalos” bemutató előtt, 1882 és 1885 között pedig Európa-szerte turnézott velük együtt zongoraversenyeivel és szimfóniáival. A többi között 1884-ben Budapesten is felléptek.
A kórusmű szövegét Brahms Goethe: Iphigenia Taurisban című drámájából vette, a verset a IV. felvonás végén mondja (énekli) el a címszereplő. Az első olvasásra homályosnak tűnő monológ megértéséhez görög mitológiai ismereteket szükséges feleleveníteni.
Goethe 1779. február–márciusban írta az Iphigenia Taurisban (Iphigenie auf Tauris) című drámáját. A mű a trójai háború mondavilágához kapcsolódik, s a klasszikus humánumideál: a szépség, a jóság és az igazság győzelmét példázza a barbárság, a gyűlölet és a vaksors fölött. A darab ősbemutatója Weimarban 1779. április 6-án volt.

Arany János fordításában, íme, a dráma első felvonásának részlete: „Az istenekkel nem veszekszem én: de a szegény nő dolga oly keserves! A férfi, az: ur, otthon és csatákon; ő idegenben is segít magán. Hatalom boldogitja, diadal koronázza, és várja büszke sir. De mily rövid pórázon él a nő!”
A görög moirák római megfelelői a párkák, a végzet irányítói. Latin nevük Nona, Decuma és Morta. Az ókori mitológiából ismert sorsistennők fonják, kimérik, majd elvágják az emberélet fonalát. A mondaköltészet hol Zeusz, hol Nüx (az éjszaka) lányainak mondja őket. Az antik ábrázolásban Klóthó fon, Lakheiszisz sorstáblát, a kérlelhetetlen Atroposz pedig mérleget tart a kezében.

… nem mehetünk szó nélkül el „Ariadné fonala” mellett sem

S ha már a fonalat és a sorsot emlegetjük, nem mehetünk szó nélkül el „Ariadné fonala” mellett sem. Minosz krétai király lánya, Ariadné, meglátva Thézeuszt, szerelemre lobbant iránta, ezért fonalat ad neki, amivel az ifjú kitalál a börtön labirintusából. A történetben nagyot ugorva, az előzményeket és következményeket e helyütt most nem részletezve, Thézeus, miután megölte Minosz szörnyszülött, félig ember, félig bika alakú fiát, Ariadné testvérét, Minotauruszt, az athéni fiatalokkal együtt hajóra szállt, és elindultak Athén felé. Útközben megálltak pihenni egy szigeten. Ariadné elfáradt és mélyen elaludt. Thézeusz elfelejtve, hogy életével tartozik a lánynak, ott felejtette őt a szigeten. Ariadné amikor felébredt, zokogva átkozta szerelmét. Meghallotta ezt Dionüszosz, a bor és a vigasság istene, Thézeuszra felejtést bocsájtott, aminek köszönhető az ókori példázat tragikus végkimenetele. Nem úgy, mint a magyar népmeséké, amik úgy fejeződnek be, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak...."