Emlékezés Mamára, az Alapi Alkotóház legnagyszerűbb gazdájára

Mama

Fotó: alapitajhaz /archív/

Amikor ébredezett, első gondolata az anyja volt, akit kilenc hónapja veszítette el, majd sorra vette, azon a napon mi mindennel kell foglalkoznia. Négy férfiről gondoskodott, az apjáról, a férjéről és a fiairól. Óvta-féltette őket, aggódott értük, ugyanúgy, miként azelőtt az anyja, akit a gyerekek megszületése után Mamának hívott. Sok mindent most értett meg. Talán felnőtté is most vált. Apja, túl a nyolcvanon, négy évtized házasság után, felesége tragikus hirtelenségű halálával, elkeseredésében annyit mondott neki, „már csak mi maradtunk”. Ez persze így nem igaz, mert ott van még a két unokája és a veje. Új időszámítás vette kezdetét, át kellett szerveznie az életüket. Amíg a Mama élt, mindennek ő volt az alfája és omegája. A családi és baráti kapcsolattartásnak, a hétköznapok és ünnepek szervezésének, a családért való aggódásnak, amit túlzásba vitt, miként annyi mást. Képtelen volt „takaréklángon” létezni, beosztani az energiáit. Olyan intenzitással és lelkesedéssel élt a „boldogtalannak” kikiáltott magyarok között, amilyen két embernek is elég lett volna. Keresztlánya, akit ötvenkét évvel ezelőtt a keresztvíz alá tartott, pár éve családfaállításba kezdett. A felmenőkhöz Románián és Ukrajnán vezettek a szálak. A lánya olasz vonatkozásokra is lelt. Vándorlások, háborúk, nagy találkozások valódi nyomait nehéz így utólag feltárni. A Mama sem maradt egyhelyben, még fiatal nőként, az ötvenes években, friss férfiszabó képesítéssel a kezében, egy állás reményében, felült a vonatra, és négyszáz kilométeres úttal a háta mögött, megérkezett. Ötven évre ott maradt. Leélt egy emberöltőt, aztán nővérei visszavitték hamvait a szülőföldre, a szülei, testvérei mellé. De csak egy részét, mert kérésének megfelelően a porait sodorta a Duna, földi maradványaiból jutott Selmecbányára és Párizsba egyaránt. Nyomot hagyott maga után, mindenhogyan. Lányának kétszer adott életet, először, amikor e világra hozta, másodszor, amikor az feldolgozta az ő elmenetelét. Ez a vajúdás összehasonlíthatatlanul fájdalmasabb volt, mint fiai megszülése. Most pedig, mielőtt felkel az ágyból, azon ábrándozik, ő milyen mamája lesz születendő unokáinak, tud-e olyan lenni, mint az ő drága anyja…

Szente Tünde

Az írás megejelnt az "Ígéretek 10 antológia" című kötetben. (Garbo Kiadó, Budapest, 2013)