LÍRA - Pompás pillangók és tikkadt szöcskenyájak között

Alap – Minden jó, ha jó a vége, konstatálhatjuk az Írisz Versszínpad Társulatának vidékre kihelyezett, egész napos programjának zárásaként. Félreértésekből sem volt hiány, az általuk meghívott vendégek egyike például a délelőttre tervezett „munka” alatt a falusi porta körül ilyenkor szokásos kerti teendőket értette. A kaszálás ugyan elmaradt, helyette a Bardócz Éva vezette irodalomkedvelő kör – Kollárné Jánoki Annával, Barna Józseffel és Pálfalvi Jánossal bezáróan - legújabb műsorának összeállításával, hang- és beszédképzéssel, elegendő humorral „dolgozták át” a napot a tavaly már „lepróbált”, Alapi Alkotóház portáján.

Körülöttük a versek ritmusára, a gitár húrjainak rezgésére, a harmonika zenéjére szálltak virágról virágra a színpompás pillangók, látványukkal alkotói munkára inspirálva a lírára bárhol és bármikor hajló előadókat, akik évek óta gazdag irodalmi összeállításokkal örvendeztetik meg teltházas közönségüket a közeli város művelődési háza, az MMK színháztermében, mind nagyobb gyakorisággal. Ők már nem csak az Irodalmi Teadélutánok főszereplői, hanem nyugdíjasok összejövetelei, kulturális programok keresett szereplői – házon kívül is.

A teadélutánjaik forró italai helyett az idei nyár július havának 17. napja bőkezűen kínálta őket a tikkasztó meleggel, amelytől a nádfedeles hűsölő sem nyújtott elegendő védelmet. Arany János Toldijából elhíresült „tikkadt szöcskenyájak legelésztek” a vert falú házba való bebocsátás reményében, sajnálatosan csalódniuk kellett, mert az ajtó előtt, útjukat keresztezte Marosi László tanár úr, s kapta egy némelyiküket „égésmentesen” lencsevégre, ezzel is dokumentálva a nap folyamán a legparányibb történéseket. Az íriszesek alanyi jogon bebocsájtást nyertek a száz évnél is idősebb, vert falú ház falai közé, a füstöltárukban bővelkedő fatányéros, sárgadinnyés tízóraira, a tarhonyával, kovászos uborkával tálalt vegyes pörköltös, házi süteményes ebédre.

Az idei összejövetel újdonságának számított, hogy délutánra vendégeket is hívtunk. Előtte azon tanakodtunk, vajon feltalálják-e magukat? A közös zenélés és éneklés nagyszerűen sikerült, és már körvonalazódtak a jövő évi terveink is – jelentette a helyszínről a társulat kovásza, Bardócz Éva.

 Ifj. Pálfalvi János

Fotó: alapitajhaz

Ifj. Pálfalvi János szerint érdekes dolog a kulisszák mögé vinni az embereket: - Nagyon sokan nem is gondolnák, ahhoz, hogy valaki ki merjen állni a színpadra, mi mindent kell elsajátítania: a helyes légzés- és hangképzési technikát, a beszéd megfelelő tempóját és hangerejét. Hiába töltünk be komoly hézagot a közművelődésben azzal, hogy verseket és prózákat mondunk, zenélünk és énekelünk, ha ezeket igénytelenül tesszük. Éppen ezért, az előadás módján, minőségén mindig van mit javítani, csiszolni. Most is éppen ezen dolgozunk.

Id. Pálfalvi János

Fotó: alapitajhaz

Id. Pálfalvi János, a Dunaújvárosba elsőként betelepült képzőművészek egyike: - Ez a város annak idején egy lakótelep volt, a város közösségét a kultúra teremtette meg. Az irodalmi élet, hasonlóan a többi művészeti ághoz, korán beindult, írók, költők kerültek a városba. Kulturális szempontból „senkiföldje város” vonzotta az ambiciózus embereket, ez a terület „szűzföldnek” számított, ahol megteremtek a tehetségek és azok pártolói, intézményes, később személyes módon. Az évek az igényeket és a lehetőségeket folyton alakítják, mára Dunaújváros minden fennhéjazás nélkül elmondhatja, hogy bármely magyar város szellemi kapacitásával felveszi a versenyt. Ezt tartom a legtöbbnek. Azt hiszem, ebben részem volt nekem is.

Nem először és nem utoljára választották az Íriszesek az Alapi Alkotóházat töltődésük helyszínéül: Balra Bardócz Éva, Barna József, szemben velük Kollárné Jánoki Anna és Pálfalvi János.

 Bölcsföldi Ferenc

Fotó: alapitajhaz

Bölcsföldi Ferenc meghívott vendégként kapcsolódott be az alapi programba: - A íriszeseket a Dunaújvárosi Versbarátok Klubján keresztül ismertem meg. Én nem írok, és nem mondok verset, de nagyon szeretem a verseket. Állandó meghívottként veszek részt a programjaikon.

Édesapám szaxofonon, hegedűn és klarinéton játszott, tízéves koromban vette meg az első harmonikámat, és akkortól kezdve vitt magával lakodalmakba játszani. A Dunai Vasműben, majd a Dunaújvárosi Papírgyárban, mint elektrotechnikus dolgoztam, mellette a vendéglátóiparban zenéltem. Ahogy csökkent az élő zene iránti kereslet, már csak hétvégeken, az utóbbi időben pedig még ritkábban játszom a hangszeremen, amit természetesen magammal hoztam, hogy az esti tábortűz mellől se maradjon el a közös zenélés és éneklés.

Szente Tünde

Az írás megjelent a duol.hu-n is: http://duol.hu/kultura/alapi-irodalmi-piknik-1714953