Lábujjhegyen támaszkodva bámulok bele az alapi udvar sarkában álló, fa szerkezetű, kis tetővel is ellátott csörlős kútba. Fekete a vize, de tiszta, csak a sötét árnyak festik meg. Vonz a mélység, az ismeretlen, a titok. Erőltetem szemem, az alját fürkészem, de nem lelem. Talán nincs is alja. Feneketlen kút ez, meggyőződésem. Bár kisgyermekként hitem szilárd volt, ebben nagyot tévedtem. A kút feneke ott feküdt nem is nagyon sokkal a víztükör alatt. A vízkészletek végesek, a pocséklásnak ára lesz, aminek nem csak az üzletek polcain roskadozó ásványvizek árcéduláján lesz nyoma.

A jegyzet megjelent a Dunaújvárosi Hírlap ÖKO-PORT rovatában.

Megszomjazunk, belépünk egy közértbe. A kis bolt ásványvíz választékát figyeljük. Őrület! Színes kupakok, divatos címkék, magával ragadó formák ejtenek bűvöletbe és hoznak zavarba. Talán nincs még egy olyan ország, ahol ennyiféle víz lenne kapható. Sokan átverést és ásványvíz-lobbit emlegetnek, hiszen itthon lágy vizek is árusíthatók ásványvízként. Mások viszont isteni nedűnek tekintik a palackok tartalmát. Ahogy a vízről írta Antione de Saint-Exupéry: „Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.”

A Föld felszínén lévő teljes vízkészletnek csupán elenyésző hányada hasznosítható civilizációs célokra, még kevesebb iható. A Duna sok millió embert lát el ivóvízzel. A folyami élőlények és a meder vastag kavicságya természetes módon szűr, egyetlen kagyló akár 400 liter vizet is megtisztít naponta. A mélyből végül fertőtlenítés és ellenőrzések után kerülhet bele poharunkba a tiszta folyadék. A dunaújvárosi csapvíz kemény, ásványi anyag tartalma közelíti a 0,5 gramm literenkénti  értéket, ha meghaladná azt, akkor hivatalosan is ásványvíznek nevezhetnénk. Bár 35 gramm/liter sótartalmával a felszíni vizek elsöprő többségét adó tengervíz végül is egy jó erős ásványvíz, a tengerek hajózásra, halászatra és fürdésre alkalmasak, öntözésre, ipari felhasználásra és fogyasztásra nem. A sótalanítás pedig nagyon drága.

Tiszta kis patak; a nagy vízkörforgás egyik fontos szereplője

Fotó: alapitajhaz

Míg Európa nagy részének édesvíz-ellátottsága nem túl jó, addig Magyarországé látszólag kiváló. Hallhatjuk is gyakran, hogy „víznagyhatalom” vagyunk, ám folyóink határon túli eredése miatt sérülékeny és kiszolgáltatott a felszíni vízellátás. A csapadék messze nem fedezi a kialakult szükségleteket, ráadásul  kezelhetetlen ütemben érkezik, sokszor elárasztja a fél országot, máskor nyomát sem látjuk jó ideig. Bár a szennyezettség is gond, a baj közel sem akkora a Dunán, mint például a Gangesz esetében, ahol elég csak messziről ránézni a folyóra, hogy valami rettentő kórsághoz legyen szerencsénk.

Hazánk alatt valóban sok az édesvíz-tartalék, de az artézi vizek és a Föld hőjével felfűtött hévizek inkább gyógyászati célokra valók, mintsem dinnyét öntözni. Eljöhet-e még a nap, mikor választanunk kell a lédús dinnye és a palackozott víz között? Ha okosak leszünk, akkor nem valószínű, hiszen az öntözésre felhasznált víz legnagyobb része nem fogy el. A gyümölcs növekszik, megérik, megesszük, víztartalmát részben elpárologtatjuk, a víz a légkörben felhőt képez, amiből eső lesz. Másrészt a gyümölcs nedve a vizeletünkkel távozik, a csatornán át jut a folyóba, ahol felhígul, majd újra kiszivattyúzzák egy parti szűrésű kútból. Ha elakad a körforgás, akkor elveszik az értékes édesvíz és tényleg nem lesz mivel locsolni a dinnyét.

Ahol nem iható a vezetékes víz, ott a legjobb megoldás a palackozott víz használata. Az országban a csapvíz többnyire precízen kontrollált minőségű, garantáltan arzén- és kórokozómentes, így a nagyáruházak végtelen polcain roskadozó ásványvíz-kavalkád jelenléte azért megmosolyogtató.

Horváth Dominik