Tavasz volt, kezdtek nyílni a virágok, és a mi kiskertünkben anyám szépen elültetett egy sor violát, csak hogy díszítse a kertet.

Gondolom, dolgozott vele néhány órát abban a reményben, hogy majd két hét múlva milyen szép lesz, meg milyen csodás illatot ad. Két nap múlva reggel anyám haragos kiabálása ébresztett fel: „Mi történt a violával, amit ültettem? Mert mind lekókadtak! Csináltál vele valamit, te gyerek?” Hát, csináltam persze, ahogy a nagyoktól láttam. Anyám elültette, én meg megkapáltam, ahogy szokás. De olyan alaposan, hogy elvágtam minden gyökerét. Anyám az első felindulásban leszidott: „Te rossz gyerek, hát kárt csinálsz! Mindjárt úgy elverlek, hogy arról koldulsz!”. Meghallotta ezt a szomszédban Kállay néni, és átszólt: „Ugyan már, Zsófika, nem köll a gyereket megszidni ezért. Igaz, hogy rosszat csinált, de meg köll neki magyarázni, hogy miért lett káros, amit tett.” Mi, Horváthék ugyanis szomszédok voltunk Kállay Lajos bácsiékkal, akik Illyés Gyula nagyszülei voltak.

Az iskolában fegyelmezettek voltunk, égbekiáltó rendetlenkedés, verekedés, a tanárnak visszabeszélés nem fordulhatott elő. A falu szent helynek tartotta az iskolát, a szülők nem járkáltak be a tanítóhoz, nem volt szülői értekezlet sem, viszont azt megkövetelték a gyerektől, hogy kellő tisztelettel álljanak a tanuláshoz.

A fenti sorok Horváth János Az élet sava-borsa című életregényében olvashatók. A bevezetőben írja: „Ovidius szerint a hosszú élet maga is gyötrelem, mások azt mondják, a hosszú élet sok mindenre megtanítja az embert. Ami engem illet, inkább a második állítással értek egyet. Ebben az évben betöltöm a 97. életemet. Azt nem mondhatom, hogy mindig könnyű volt, da ha jobban visszagondolok, engem a tenyerén hordozott a Jóisten. (…) Mint minden sors, az enyém is érdekes, tele van fordulatokkal és tanulságokkal, de úgy hiszem, annyiban több, amennyiben a magyar történelemmel öszszefonódva, az elmúlt száz év markáns leképezése is. (…) A különböző életszakaszaim során bennem is rendre felmerült: ki is az a Horváth János? Szerencsés, cecei parasztgyerek, aki a történelem izgalmas pillanataiban jól ismerte fel a helyzetet? ’56-os emigráns, aki tudományos karriert csinált az Egyesült Államokban, majd hazajött és tanítani kezdett, hogy gyorsabban menjen az átalakulás? Középutas, polgári, patrióta, aki több mint negyven év távollét után is úgy érezte, van mondanivalója az atyafiaknak? Diplomata, amerikaiként bejárta és megismerte a nagyvilágot, de soha nem lett belőle „Mr. John”? Mert mindez igaz, meg az is, hogy nehezen definiálja magát az ember!”

A szerzőpáros, Zsiros Mária és Menyhárt Ferenc szeptember 20-án, az Intercisa Múzeumban mesél professzor Horváth Jánossal való kapcsolatukról és a közös munkáról. „Sokat tanultunk tőle, élmény volt minden perc, amit együtt töltöttünk” – írják előszavukban.