A víztorony és az első lakóépületek madártávlatból

Fotó: archív

Dunaújváros - Szirmai Viktória kutatásait követően került a köztudatba a szocialista városokra a „csinált” jelző. Várostörténetünk egyik alapművét az általa jegyzett „Csinált” városok című könyvet a Magvető Kiadó 1988-ban jelentette meg. A kötet fejezetei további érdekességekkel szolgálnak történelmünk megismeréséhez.

Weiner Tibor szerint Dunaújváros az új városépítészet iskolapéldája. Az 1950-ben elkészült első általános beépítési terv azt feltételezte, „hogy az ifjú városban elsősorban kis családos vagy egyedülálló dolgozók telepszenek meg, és így az eltartottak száma is minimálisra redukálódik.” Az első terv huszonötezer fő számára tervezte a szükséges ellátó intézményeket. Hamarosan kiderült, hogy a terv gyakorlatilag működésképtelen. Ezrek és ezrek érkeztek az új városba. Lényegében az ország miden tájegysége felől ide és a többi új, épülő iparváros felé irányult a kor nagy népvándorlása. A környező térség népessége megrohamozta az új város kiszolgáló intézményeit. Az épülő város tervezettnél nagyobb regionális vonzó hatása, és mert az új városba a vártnál több gyermekes család érkezett, és több gyerek született – mindez a tervek módosítását követelte.

Weiner Tibor és Valentiny Károly közösen készítették a Vasmű területén kívül eső, a város közigazgatási területére vonatkozó új általános rendezési tervet. Ekkor már negyvenezer fővel számoltak. Az első terv nem számolt azzal, hogy egy országban, ahol az 1950-es évek derekáig a mezőgazdaság, a falu nem kínálja a megélhetés lehetőségét, s ahol a kor szelleme, tudatos tömegpropagandája a városi élet előnyeiről szól, és ahol a legfontosabbakat: a lakást, a munkát, a megélhetést, a társadalmi felemelkedés perspektíváját kizárólag az akkor épülő városok ígérik, ott emberek tömegei hagyják el a falvakat, hagyják el szülőhelyüket, és indulnak az új városokba szerencsét próbálni.

Lakóközösség a városalapítás után nem sokkal

Fotó: archív

Sztálinváros meglehetősen homogén népesség számára ígérte a társadalmi felemelkedést. Az első években szakképzetlen és iskolázatlan, mezőgazdasági munkát folytató nemzedék jött ide. Alig találni olyanokat, akik szellemi, netán értelmiségi munkát végeztek. Elsősorban a város kínálta munkaalkalmak, az építkezés feladatai, majd később a Vasmű munkalehetőségei határozták meg ezt a sajátos egyneműséget. A kutatás tapasztalatai alapján állítható, hogy a sztálinvárosiak az átlagnál is nehezebben élték meg az urbanizációt. Kiderült, hogy az ideáramló falusiak konfliktusai abból fakadtak, hogy nem volt mihez alkalmazkodni. Hogy nem volt egy koherens helyi társadalom, hogy meg kellett teremteni ezt a koherenciát.

Sztálinváros igen jelentős regionális vonzerővel rendelkezhetett, amely jóval túlterjedt a közvetlen környezeten. Minden tájegységről érkeztek ide. Az ország legkülönbözőbb regionális egységeinek szokásai, magatartásmintái keveredtek a korszak tömegkommunikációs eszközein áramló normatív társadalom- és életmódideákkal. Mindez az jelentette, hogy az ideigyekvő embereknek nem csak fel kellett építeniük egy várost, nemcsak el kellett sajátítaniuk az új ipar (technológiai) folyamatok és szakmák ismeretét, hanem létre kellett hozniuk a város társadalmát is.

A különböző társadalmi problémák leginkább azokat sújtották, aki a városfejlődés első szakaszában érkeztek ide. Akikre legerőteljesebben nehezedett az új teremtésének a feladata. Az őslakók és a várost elsőként elfoglalók nehézségei láttán felmerül a kérdés: kiknek az érdekeit szolgálták az új városok kialakulását eredményező fejlesztések. Úgy tűnik, hogy a később ideérkezők érdekeit. Dunaújváros fejlesztése elsősorban a szakmunkásrétegek érdekeit szolgálta.

Méltán Dunaújváros egyik szimbólumá vált Somogyi József "Martinász" szobra

Fotó: archív 

Más városoktól eltérően, itt nem az értelmiség, hanem a szakmunkás-életminta a város irányadó és követendő modellje. Az új szocialista városok: munkásvárosok. A kutatás tapasztalatai alapján állítható, hogy Dunaújváros fejlesztése elsősorban a már hosszú ideje a városban élő dolgozók, szakképzettséget nyert, inkább középkorú munkásoknak és azoknak az értelmiségieknek az érdekeit szolgálta, akik közvetlenül a fizikai munkások soraiból kerültek az értelmiség közé.

A mélyinterjúk során számosan elmondták, hogy a város vezetése nem veszi igénybe az alkotó értelmiség javaslatait. Sokan érzik úgy, hogy fontos várospolitikai döntések előtt nem tartanak igényt szaktudásukra.

A dunaújvárosi értelmiségi klub lassú elsorvadása is részben azzal függött össze, hogy a város vezetése nem fogadta jó szívvel az ott megfogalmazódó javaslatokat, a klub közéleti-részvételi igényét: „Havonta egyszer-kétszer előadásokat hallgathattunk, az egyik kolléga az építészetről, a másik a képzőművészetről, a harmadik a kvantummechanikáról tartott előadást, vezetett beszélgetést.” (Szirmai Viktória: „Csinált” városok, Magvető Kiadó, Gyorsuló idő sorozat, 1988)