A Béke étterem akkori vezetője, Szabó Gyula megkeresésünkre döntött úgy, hogy hatvanegy év távlatából visszatekintve, lapunk olvasóival megosztja, miként látta az 1956-os sztálinvárosi történéseket és azok előzményeit.

Az 1956-os sztálinvárosi események magyarázatához néhány évet vissza kell menni az időben – kezdte visszaemlékezését Szabó Gyula. – Sztálinvárosnak nem csupán köze volt a történésekhez, hanem ideológiai résztvevőjévé is vált az eseményeknek. A helyi társadalom összetételének ismerete elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megértsük, kinek milyen szerep jutott a forradalmi eseményekben. Akkorra a helyi értelmiség több mint hetven százalékát olyanok alkották, akik nem egészen saját akaratukból, de azért mégis csak önként jöttek a Dunai Vasmű és a város építésére. A beruházáson az ideérkezők többsége alacsony iskolai végzettséggel rendelkező fiatal volt. A DISZ – Dolgozó Ifjúsági Szövetség – önkénteseit behívták a személyzeti osztályra, és közölték velük az elvárásokat, aminek eredményeként végül itt kötöttek ki. Az úgynevezett „pufajkás” korszakban esténként a köznyelvben elhíresült „Leprában” (Kossuth étteremben, a mai Béke téri buszpályaudvar helyén) ültünk össze beszélgetni. Egyik este bejött a színházi életben jártas Bányai, és izgatottan újságolta, hogy az imént kit látott pufajkában. Nem mást, mint az „Egy csók és más semmi” című mozifilm szép és tehetséges szereplőjét, Szaplonczay Évát. Behívta közénk. Valóban gyönyörű nő volt. Elgondolkodtató, miként kerülhetett ide? Az építkezésen sokan megfordultak. Az emberek többsége falvakból érkezett, akadt közöttük kulák és a téesz (termelőszövetkezet) elől menekülő egyaránt. Az idekényszerült egykori arisztokraták leszármazottjai segédmunkát végeztek. Természetesen, miként az lenni szokott, megjelentek nemkívánatos személyek is, akik rontották a városról kialakult képet. Ebben az időszakban zárták be a budapesti nyilvánosházakat. A fővárosból kitiltottaknak meghatározták, hogy Dunapentelén kötelesek munkát vállalni, teherautóval le is szállították őket, egy részüket a Bányaihoz osztották be a mosodába. A várost az első években drótkerítéssel vették körül, védték az itt élőket az illetéktelen behatolóktól, de kifelé is csak engedéllyel lehetett távozni. Sztálin 1953-as halálával, az erőltetett iparosítás mérséklődött, változások kezdődtek el.

E felvezetés után Szabó úr rövid kitérőt tett Sztálinvárosba kerülése előtti életéről: – A családom Zalában élt, ahonnan a Hortobágyra telepítették ki. Később Budapestre kerültem, de a „káderlapom” gyenge minősítése miatt, adminisztratív munkára alkalmatlannak nyilvánítottak. Az Éttermi és Büfé Vállalat központjában több „hasonszőrű” kollégámmal együtt a konyhán dolgoztam, amikor egy szép napon Ónodi vezérigazgató behívatott az irodájába. Közölte, hogy tisztában van vele, miszerint többre vagyok képes, jó szervezőkészséggel rendelkezem, így felajánlja, hogy részt vegyek a dunapentelei, vasmű körüli kereskedelmi vendéglátásban. Mi mást tehettem, elfogadtam. A szakmámból kifolyólag minden társadalmi réteggel találkoztam.
Az Ady Endre utcában alakult meg a Mérnök klub, amiről utólag derült ki, hogy oda is beépült az ÁVH (az Államvédelmi Hatóság). Ennek az értelmiségi körnek a fővárosi rokonai és barátai indították el az 1956-os eseményeket. Mivel pártonkívüli voltam, velem szívesen beszélgettek. A Béke étterem vezetőjeként követtem az eseményeket. Szemben volt a tanácsház, a mellette álló kultúrház erkélyéről a Nemzetgyűlés résztvevőinek tartott beszédekben, reggeltől estig egymásnak adták a szót a szónokok. A híreket folyamatosan sugározta a helyi Rákóczi rádió, ami többször bemondta, hogy a város vezetése az ENSZ-től a „szabad várossá” nyilvánítást kérte.
Még a Nemzeti Bizottság volt hatalmon, amikor egy szovjet páncélos begördült a Béke étterem elé. Hangosbeszélőn keresztül szólította megadásra a forradalmárokat. Közölte, hogy Budapest elesett: „A szovjet parancsnokság úgy döntött, hogy benneteket nem lövünk szét. Ha délutánig nem adjátok meg magatokat, megindul a fegyveres támadás.” Ezt kétszer megismételte, aztán, amikor arrébb ment, a kultúrház erkélyéről néhányan visszakiabáltak neki, hogy az utolsó vérig harcolnak. Nem sokkal utána vadászgépek jelentek meg – alacsonyan – a város fölött. Akkorra az értelmiség zöme elmenekült, fegyveres ellenállásra a kevésbé iskolázottak vállalkoztak. A szovjet páncélosok három irányból érkeztek: Dunaföldvár, Budapest és Székesfehérvár felől. Fél óra alatt elfoglalták a várost, amely így is egy héttel tovább tartotta magát, mint Budapest

A Dunaújvárosért díj 2014. évi kitüntetettje: Szabó Gyula, kérésünkre idézte fel az 1956-os emlékeit, érzéseit
Fotó: Szente Tünde

Nagyéri Károly személye megkerülhetetlen az 1956-os történésekben. Rá így emlékezett: – Egy társaság kiment a laktanyához és fegyvert követelt, amit a parancsnok nem biztosított nekik. Mivel behatoltak, Nagyéri közéjük lövetett. Később azonban, ő lett a szovjetek elleni fegyveres támadás katonai vezetője.

Sándor András feljegyzése

„Az ellenforradalom első szakasza, október 25-28-ig a rendet zilálta szét, és a város szerveit bénította meg, második szakasz október 28-tól november 4-ig a helyezkedés és a kommunistáknak a közéletből való kikapcsolása jellegét viselte magán, november 4-től november 7-ig vagy 8-ig pedig a fegyveres katonai diktatúra szakasza volt.” – jegyezte fel Sándor András író a börtönben. (Székesfehérvár, 1959. április 3. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára)

Dunapentelei Igazság 

Sándor András (1923-1997) író 1956-ban a Petőfi kör mintájára helyi értelmiségi kört szervezett. Május 24-én megalakult a Fáklya klub, amelynek informális vezetője Bódis Károly lett. A műszaki értelmiség jelentős része távol maradt a klubtól. Sándor András 1956. október 23-án Budapestre utazott, este beszámolt Sztálinvárosban a fővárosban történtekről. Kezdeményezője volt a Sztálinvárosi Nemzeti Bizottság megalakításának, szerkesztette a Dunapentelei Igazság című lapot, amelyet a Dunapentelei Vasmű Munkástanács adott ki. Márkus Istvánnal és Kuczka Péterrel kezdeményezte a Nemzeti Segély létrehozását, amit az MSZMP november 21-én ellenséges propagandának minősített. (www.archivnet.hu, Horváth Sándor: 1956 hatása Sztálinváros társadalomképére)

Forradalmi Ifjúsági Szövetség

A Dunapentelei Forradalmi Ifjúsági Szövetség lapja: a Dunapentelei Ifjú Forradalmár 1. évfolyamának 1. száma 1956. november 2-án jelent meg. Az újság felhívást tett közzé: „Fegyverben az ifjúság! Több mint 400 fiatal van már fegyverben. Dunapentelei fiatalok! A forradalom és városunk védelmére fogjatok fegyvert. A Technikum diákjai és igen sok munkásfiatal már egyöntetűen fegyvert fogtak. Aki fegyverrel a kézben is akar harcolni, ha arra szükség lesz, az jelentkezzen a Nemzeti Bizottságnál a városházán. A Forradalmi Ifjúsági Szövetség minden eszközzel segíti az ifjúság fegyveres osztagainak megteremtését. FEGYVERBE FIATALOK!”
Alatta olvasható a „Győzött a forradalom” című írás, amelynek második bekezdésétől tér át a szerző a helyi változásokra: „Városunkban szintén az ifjúság kezdeményezte a forradalmi átalakulást. Amikor a rádió felhívta az ország lakosságát, hogy lobogózzák fel házaikat, szinte percek alatt kikerültek Dunapentele házaira a nemzeti színű lobogók. Dunapentele és a vasmű pezsgett a forradalmi hangulattól. Egymás után tűntek el a rendszer bálványai és jelképei. Aztán valahol a kohó felől ifjakkal az élen feltűnt Kossuth-nótát énekelve egy csoport, mely ahogy haladt, úgy duzzadt hatalmas tüntető tömeggé. Egyre többen álltak a tüntető emberek közé, hogy kifejezhessék együttérzésüket a budapesti eseményekkel azért, hogy Dunapentele elindulhasson a legszélesebb demokratizálódás útján. A Bartók kultúrház előtti nagygyűlés izzó hangulata híven tükrözte, hogy a hömpölygő áradatot – melyet a szabadság vihara korbácsolt fel – nem lehet többé megállítani.”

Szente Tünde