Miként korábban, most sem üres kézzel érkezünk vendéglátónkhoz. Az 1800-as években Ungváron készült, magyar nyelvű Hal- és Vad­ételek szakácskönyvével ajándékozza meg Darnai Tamás társtulajdonos ügyvezetőt Gasztrosétánk szervezője, Szabó Gyula

– A Halászcsárda egykori vezetőjét rábeszélem arra, hogy tegye az étlapjára a „Rántott titok” elnevezésű halételt, amelyet a Hortobágyi Étterem vezetőjétől, az ötvenes években kitelepített Nándi bácsitól ismertem meg. Ez rántott haltej volt – meséli Szabó Gyula, mielőtt rátér a csárda létrejöttének előzményeire. – A területen a városépítők szállásául szolgáló barakkok álltak, nyilvános illemhelyekkel együtt. Az óvárosi Dulás (Felszabadulás) mozgóárusa sört árusított itt, és mellette egy üstben halászlét főzött. A halászok kompátjáró közeli telephelyén friss nyers és főzött halat is árusítottak. A dunai hajóforgalomnak köszönhetően ezen a területen akkoriban jelentős személyforgalom volt. Több autóbuszjárat vitte fel az építkezésre a dolgozókat. A Szent István Hajó, az úgynevezett kofa hajó szállította a piacra a terményeket, de lehetett utazni is rajta. Amíg Pesten éltem, a hajóval néha én is közlekedtem, a kényelmes hálófülkéért húsz forintot fizettem. Tapolczai Jenő tanács­elnök vendégeivel sétálgatás közben határozta el, hogy ide egy magyaros csárdát kell építeni, a munkákkal megbízták az Építőipari Vállalatot. Az egyébként kicsi alapterületű, közművesítés nélküli étteremnek nagy nyitott terasza volt. A magyaros stílusjegyek megjelenése dominált, és másodlagosnak számított a vendéglátó funkció. Ezzel együtt az első perctől kezdve nagy népszerűségnek örvendett az 1956. augusztus 2-án megnyílt csárda.

Darnai Tamás (balról), Tóth Lászlóné Ica és Szabó Gyula történetei mielőbbi visszatérésre csábítanak. Állítólag a Somlói galuska népszerűsége a halászléjükkel vetekszik… Fotó: Szente Tünde

Hétfőn zeneszünnap

A pontyhalászlé 11 forint 50 fillér, a filézett halászlé 19 forint 70 fillér, a vegyes halászlé 17 forint volt. A halételek mellett, ugyan szűk választékban, de voltak más ételek is. Paczolai Benő, a Béke étterem konyhamészárosa került le a csárdába. A vágóhídról a húsok negyed marhaként, fél disznóként kerültek az éttermekbe, és a konyhamészáros készítette elő további feldolgozásra azokat. Rendkívül precíz és megbízható ember volt, soha nem kapkodott, még akkor sem, ha a vendég türelmetlenkedett.
– Az Arany Csillag Szálloda és Étterem áruforgalmi, később munkaügyi területéről 1980 júliusában kerültem a Halászcsárdába – emlékezik vissza Tóth Lászlóné Ica, aki szívesen csatlakozott gasztrosétánkhoz. – Annak idején sokat jártam az üzletekbe, és megtetszett a hálózati munka. Novák Mihály és Árvai Jani bácsi „gebines – szabadkasszás rendszerben” működtették a csárdát és rábeszéltek, hogy jöjjek le üzletvezető-helyettesnek. Igent mondtam és húsz évig maradtam. A munkám mellett folyamatosan képeztem magam, árelőadói, ár-kalkulátori, üzletvezetői képesítéseket szereztem, de sokat tanultam a szakácsoktól és felszolgálóktól is. Tisztában voltam azzal, hogy nem az alapszakmából érkeztem ide. 1980-ban hat felszolgáló dolgozott és hat tagból álló cigányzenekar gondoskodott a jó hangulatról, Malácsik Dezső cigányprímással az élen, őt követte a veje, Gazsi Pista. A zeneszünnap hétfőre esett, a hét többi napján mindig zenéltek. Novák Misivel 1982-től ketten vezettük az éttermet, és ahhoz, hogy legyen egy pihenőnapunk, csináltunk egy szünnapot is, de általában akkor is be kellett jönni, mert ezeken a napokon érkezett meg a halszállítmány az Ercsi Halászati Szövetkezettől. Jövedelemérdekeltségi rendszerben üzemeltettük a csárdát 1988-tól, két közvetlen kollegámmal, Derdák Jancsival és Fodor Józseffel. A privatizáció 1992-ben volt, így 1997-ig egyéni vállalkozásként működött az üzlet.

Idegenforgalmi vonzerő

A dunaújvárosi születésű Darnai Tamás, a Dunagyöngye Halászcsárda vezetője néhai Tóth Tamás üzlettársával közösen láttak lehetőséget a rendszerváltás utáni dunaújvárosi vendéglátásban: – A Halászcsárdának az Aranyhordó étteremmel együtt 1997-ben lettünk a tulajdonosai. Két közgazdász kitalálta, hogy kipróbálja magát, és megalapítottuk a Gastroyal Kft.-t. Ica üzletvezetőként maradt még három évig. A teljes személyzet átvételével fogtunk neki a munkának, a fejlesztéseknek, az épület közművesítésének és korszerűsítésének. Németh Jánosné és Szekszárdi László üzletvezetők a következő tizenöt év lelkiismeretes és kitartó szakmai munkája a mai napig meghatározó az étterem életében.

A nyitott teraszú csárda már az 1956-os indulástól kezdve nagy népszerűségnek örvendett A bejárat fölötti hal Szegedről került ide. Akkoriban magasnak számító összeget, 16 ezer forintot fizetett a műalkotásért a város.

Fotó: ARCHÍV

A város idegenforgalmi vonzereje a mai napig a Halászcsárda – veti közbe Szabó Gyula. – Sokan csak ezért utaznak ide, hogy egy jót egyenek az itteni halászléből és más halételekből. Ez egy nagyon jelentős siker. Karácsonykor több ezer halászlét főznek elvitelre. – Benő bácsival és Novák Misivel találtuk ki a nyolcvanas évek elején a karácsonyi halászléfőzést, vagyis azt, hogy december 23-án, 24-én is frissen főzött halászlét árulunk elvitelre – emlékezik vissza a sikerre vitt próbálkozásukra Ica. – Mindjárt az első főzésnél nagy sikere volt, és minden évben növekedett a mennyiség. Nyaranta (akkor még) üzemelt a kemping, hozták-vitték a dunai kirándulóhajók a százfős csoportokat.

A nagyobb vendégforgalom az épület bővítését, átalakítását tette szükségessé 1969-ben

Fotó: ARCHÍV

Az Intourist csoportok az Arany Csillag Szállodába jöttek, az első vacsorájukat nálunk fogyasztották el. Télen rendszeresen késtek, s hajnalig szolgálatban voltunk. Szerződést kötöttünk a Mecsek Touristtal, az ő német vendégeiket is hetente egyszer-kétszer vendégül láttuk, csoportjaik a Budapest–Dunaújváros–Harkány/Pécs útvonal mentén kirándultak. A vacsora mellett fellépett a Vasas Néptáncegyüttes. A forgalom növelése érdekében nótaesteket és cigánybálokat szerveztünk fővárosi művészek közreműködésével. Szinte hazajárt hozzánk Madarász Katalin, Gál Gabriella, Bangó Margit, Horváth Pista. A cigánybálokon a cigányzenészek itteni rokonai és fővárosi éttermek cigányzenészei is csatlakoztak a programhoz. Egymással vetélkedtek, hogy ki játszik szebben a hangszerén. Hétvégenként az esküvői rendezvények is nagyon sikeresek voltak. A nyolcvanas, kilencvenes években a város vállalatai és intézményei körében is népszerűek lettünk. Előfordult, hogy egy-egy üzleti partner a fővárosba vitette fel a nálunk főzött halászlét. A Dunai Vasmű külföldi partnerei között is előfordultak olyanok, akik ragaszkodtak a visszatéréshez.

A folytonosság hívei

Beszélgetés közben elmélyülünk az 1987-es étlapban, amelynek egyik érdekessége, hogy a maival szinte azonos ételsort tartalmaz. Persze az árak, már nem a régiek… Szintén a folytonosságról árulkodik, hogy három évtizede ugyanarról a Tolna megyei halastóról szerzik be az élő pontyot az alapleves halászléjukhoz. Sőt, az ötvenes, hatvanas évekből valók a kiállított tárgyak is: kerámia tányérok és üvegfúvásos színes halak. Az asztalterítők és a Zsolnay porcelán étkészlet pótlásai is az eredeti minta szerint történnek. – A Zsolnay Porcelánmanufaktúrában levédettük a mintát – ennek igazolására Tamás levesz a mellettünk szépen megterített asztalról egy porcelán leveses tányért. – Annak idején még a Hungar Hotels rendelte meg a gyártól a tányérokat és egyéb kiegészítőket, miként az éttermet díszítő, Vankóné Dudás Juli galgamácsai parasztfestőnőtől az ünnep- és hétköznapokat megörökítő freskóit. A múltat szerettem volna folytatni, éppen ezért a külsőségekben sem akartam változtatni. Az asztalok, a székek, a terítők pótlása is az eredetiek alapján történik. A visszatérő helybéli és a gyakori fővárosi vendégek a törekvésünk helyességét igazolják vissza nap mint nap.
Az új tulajdonosoknak, csakúgy, mint elődeinek, rendesen feladta a leckét a Duna közelsége, vízszintjének időszaki változása. Tamás négy komolyabb esetükre emlékszik. – A második árvizet, a 2001-est csapásként éltem meg, amikor az ablakok aljáig jött fel a Duna. Azóta megtanultam, hogyan kell ellene fizikailag védekezni, hogyan kell lelkileg kezelni ezt a helyzetet. Ami viszont nagyon fáj: a zárvatartás.

Történetmesélésünkben nem feledkezhetünk meg a legrégebben itt dolgozó kollégákról, tiszteletünk jeléül, név szerint Juhász Gábor konyhafőnökről és Somogyi Sándor felszolgálóról.