Megérett a dunaújvárosi értéktárba kerülésre mindaz a sok száz történet, amit ­Schlietterné Nyuli Anna jegyzett le hosszú éveken át a dunapenteleiek életéről, hétköznapjairól és ünnepnapjairól. A kéziratokat gondozó Pentele Baráti Kör elnökségének tagja, Kemény Lajosné mesél a Rolling Nyomda Ház gondozásában megjelenő sorozat hamarosan napvilágot látó, negyedik kötetéről.

Ne gondolja senki, hogy csupán Panni néni kéziratainak nyomdai reprodukciójáról van szó, annál sokkal többről, hiszen a penteleiek féltve őrzött családi fotóarchívumaikból kerültek elő azok a korabeli fényképek, amelyek közül a szerkesztők válogattak. A borítón, miként a korábbiaknál, ezúttal is Kaizler Gitta pentelei kötődésű festménye látható. Az előszót Miskolczi Miklós író jegyzi.
Panni néni fiatal lánykora elevenedik fel az 1930-as, 1940-es évek történéseiben. Sok nóta került a kötetbe, hiszen ezekre táncoltak a tánciskolában és a bálokban – magyarázza Borbála. – A bálokat a római katolikus egyház birtokában lévő kultúrházban, a jelenlegi Pentele Klubházban rendezték. Ugyanott tartották a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági és Legényegyletek Országos Testülete – a szerk.) és a KALÁSZ (Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetsége – a szerk.) színházi előadásait.

– A sorozat eddigi kötetei rendre karácsony előtt jelentek meg, a József Attila-könyvtári és Pentele-klubházi könyvbemutatókon vehették először kezükbe az érdeklődők. Most is lesznek bemutatók?
– Ezt még nem tudjuk. Egy biztos, hogy a kötetek beszerezhetők a Tourinform Irodában és nálam.

– Tervezik a sorozat folytatását?
– Igen. Pentele és a pentelei családok második világháborús történetét is megírta Panni néni. Azt, hogy hogyan élte át ezt az időszakot, kinek milyen veszteségei voltak. Valamint azt is, hogy milyen változást hozott a szerző életében a háború. Még a negyvenes években nagyon beteg lett. Sokan haltak meg akkoriban tüdőbajban. Rosszkedvűvé, visszahúzódóvá vált a korábban eleven nagylány. Abban reménykedett, hogy a soproni Dolgozó Apáca Rendben nyugalomra lel. Ám megzavarták a háborús hírek, szerettei, rokonai, ismerősei elvesztése. Az apát gyerekkoruk óta nagyon sokat foglalkozott velük, adott nekik könyveket, többek között a szentek életéről, de voltak Dunapentelén is apácák, akik személyes példamutatásukkal hatottak rá. Sopronba ment, ahol óvónőket, tanítókat és ápolónőket képeztek. Ott is nagyon beteg lett, és könnyített munkára osztották. Hatalmas nyomás nehezedett rájuk a háború miatt. Még mielőtt fölszentelték volna, a zárda megtelt sebesültekkel, s mivel ő is gyengélkedett, hazaküldték. Az 1950-es években pedig azért zavarták el a munkahelyeiről, mert valaki mindig elárulta novícia – fel nem szentelt apáca – múltját. Azt gondolom, miként ez a korszak, így ezek a történetek is érdekesek lehetnek.

A szöveggyűjtemény-sorozat eddig megjelent köteteivel és a legújabb, nyomdai munkapéldányával Kemény Lajosné Borbála felelős szerkesztő. Édes gyermekei ezek a könyvek, Panni néni család- és helytörténeti írásaival, a penteleiek korabeli fotóival
Fotó: Szente Tünde

Annak alátámasztására, hogy milyen helytörténeti és néprajzi értékeket hagyunk a sorozat megjelenésével az utódainkra, íme egy részlet a „Régi dunapentelei történetek” negyedik kötetéből:
„Adrec
A régieknek, az idősebbjének, akik fiatal korukban az osztrák uralom alatt éltek, nagyon ráállt a szájuk a németes kiejtésre. Ami nem is csoda, hiszen volt idő, amikor a tárgyaknak mindnek, német neve volt.
Amikor egyszer Rozi néném anyósánál voltam, így szólt hozzám: – Te, szógám, vedd le a mestergerendárul a kalendáriumot. Benne van az adrec. A kutya enné meg, mindig elfelejtem a címüket, a Misámnak az adreccát vedd ki belülle. Ha nem mondta volna azt is, hogy a címüket, megkérdeztem volna, hogy mi az az adrec? – Ráírnád a címet a kupertára, szógám? Ilyenkor bajban vagyok ám, mert tudod, én kevés uskolát végeztem, aztán csak a kis bötüket ismerem. Mégis ugye, máshogy néz ki az a kuperta (boríték), ha nagy bötüvel van megírva. Igyekeztem nagyon szép betűkkel megcímezni a borítékot. – Ugye odaírjam a neve után, hogy úrnak? – Hógyne! Mi a csudánok?! – Nem úr az én Misám, csak egy postás! – Hát én nem bánom, de úgy volna az igazi. A férfi neve után »úrnak«, asszony neve után »úrasszonynak«, lány neve után meg »kisasszonynak«. – Hogyne, még mit nem! Nem csinálunk kuplamentumokat!
Így aztán, elment a levél »úr« nélkül.” (Schlietterné Nyuli Panni lejegyezte 2001. augusztus 12-én.)