A Skála Dunaújváros Áruházról készült cikkünk után szerkesztőségünkbe érkezett egy olvasói levél, aminek nyomán felkerestük Pető János egykori áruházvezetőt. Családi fotók, rendezvények emlékképei között lapozgatva idéztük meg a múltat.
Hatan voltunk testvérek – merülünk el egy megsárgult fénykép segítségével Pető János családja történetében. – 1929. május 24-én születtem a Tolna megyei Ozorán. Ott voltam 1942-ben kereskedelmi inas, avagy tanonc, ahogyan akkor nevezték. Még le sem töltöttem a három évet, amikor már üzletben dolgoztam: reggel hattól este nyolc óráig.
Az időben egy nagyobbat ugorva kiderül, miként került városunkba: – A Béke étterem alatti ruházati áruház vezetője, Horváth István invitálásra 1958-ban jöttem Sztálinvárosba. Több évet dolgoztam kisebb-nagyobb boltokban, már öt éve a Kőműves utcai boltnak voltam a vezetője, amikor a Dunaker áruforgalmi ágazatának személyzeti igazgatója, Simon Ferenc magához hívatott, és egy bizottság előtt közölte velem, hogy hétfőn reggel az 50. sz. ABC áruházba kerülök. Szabadkoztam és a munkaszerződésem azon pontjára hivatkozott, amely szerint „bármikor, bárhol munkát vállalok”.
A Kőműves utcai kollégákat nem volt könnyű otthagyni: – Olyan nagyszerű kollektívám volt, ráadásul senkit nem vihettem magammal az új, ismeretlen helyre, negyvenöt ember közé. Amikor átvettem, kissé zilált volt az áruház. Új fejezet kezdődött az életemben, amely 1967-től 1989-ig, a nyugdíjazásomig tartott.
Pető János betöltötte a 91. évét. A Pető tanyára (Búzavirág utca 11. szám alatti egykori telekre) szervezett nosztalgiaparti meghívóján olvasható: „Az idő még mindig áll. Még mindig nem öregszünk.”
Fotók: Szente Tünde
Az ABC-nek volt presszója is
A presszóban volt kávé, lehetett helyben fogyasztani, elvinni és rendelni a Vendéglátóipari Vállalat cukrászüzeméből különböző süteményeket. Nagyon ment a krémes, a linzerkoszorú és a mignon – meséli, és szomorúan hozzáteszi, amint eljött, az üzletet átalakították, amiben már nem kapott helyet nemcsak a presszó, de még a kinti kávé-, mák- és diódarálókat is megszüntették.
Arra a kérdésre, hogyan jött ki az 50-es az ABC sorszámaként, a válasz nem is olyan egyszerű: – Össze tudnám írni nagyjából, hogy egytől számozva, melyik bolt melyik sorszámot kapta. Érdekesség, hogy az 53-as előbb volt, mint az 50-es, nem tudom a valódi okát. Volt még 78-as is, mert voltak egy-, két- és ötszemélyes boltjaink, így jött ki ez a viszonylag magas szám.
A betöltetlen munkakörök iránt érdeklődve kiderül, hogy legtöbbször a hentessel volt gondjuk. Tettek kísérletet az előre csomagolt húsokkal, aminek a vásárlók nem örültek: a friss tőkehúsban jobban bíztak. Minden élelmiszerrel foglakozó egységnek keretszáma volt. A cukrászüzemnek például volt tojáskiutalása: – Megkérdeztem a vezetőt, Gyuri bácsit, hogy „fölhasználnak-e minden tojást?” A válasz szerint „valamikor még tíz láda is megmarad.” Legalább másfél évig működtünk együtt, mire kiderült, és a főnököm leállította, mert a központon keresztül kellett diszponálni, vagyis szétosztani a felesleges készletet.
Egy kilónként lehetett banánt vásárolni
A banán teljesen elzárt dolog volt, kiutalásra a FÜSZÉRT-től 540 kilogrammot kaptam negyedévenként. Egy kilogrammonként adtuk a vásárlóknak. Narancs és mandarin sem volt állandóan. Zalából hoztunk karácsonyra fenyőfát is, amit a lerakatunkban árusítottunk. Odaküldtem 200 kilogramm narancsot egy dolgozóval és mérleggel, így jutott mindenkinek szépen. A Vasmű klub végében is ugyanezek a zalaiak árusították a karácsonyfáikat.
A „Pető-ABC” ikonikus vezetőjének kapcsolatai másutt is elkeltek: – A Dunai Vasmű beszerzési osztályán dolgozott egy hölgy, aki azzal keresett meg telefonon, hogy szerezzek be hatezer darab pipereszappant, ami végül az ország több raktárából sikerült. Volt egy másik történet, a lemezfestéshez szükség volt egy speciális festékre, abból is 150-200 kilogrammra. Fölhívtam a FÜSZÉRT-et, meg is küldték a boltba, onnan bekerült a Dunai Vasműbe. A FÜSZÉRT-nél kiderült, hogy rajtam keresztül bonyolították az ügyletet. A vasműnek olcsóbban adták volna nagykereskedelmi áron, tőlem viszont fogyasztói áron kapták meg, ebből lett a probléma.
Az 50-es ABC-ben olyan sörök is voltak, amilyenek sehol másutt a városban: – Keretszámot kaptunk sörre is, persze, az sosem volt elég. A sört „ipari bélmosó”-nak nevezték el. Fölhívtam Szekszárdot, azt mondták, akkor adnak, ha tudok kocsit küldeni érte. Egy kocsiba 300 láda sör fért, lementem érte személyesen a saját gépkocsimmal. Később is kisegítettek. A Szabadegyházi Szeszgyárban is jó kapcsolataim voltak, amelyek idővel Győrbe is elvezettek. Így onnan is érkezett utánpótlás sörből.
Nem sok kellett ahhoz, hogy az emberen számon kérjék a döntéseit: – Egyszer felelősségre vontak azért, mert kiszolgáltam a Pintes pincét Radeberger sörrel. Nekem csak a lakossági igényeket lehetett kiszolgálni, az értékesítés eltérő árrései miatt marasztaltak el. Az egyik alkalommal pedig részkártérítésre akartak ítélni. Az Aranycsillag Étteremtől vettem át mákot, mi 32 forintért adtuk kilóját, ők 34 forintért adták nekünk. Kijárt egy fegyelmi büntetés érte, amit a főnököm karácsonykor elengedett. Volt, hogy a megmaradt bélszínt is eladtam az Aranycsillagnak azért, nehogy tönkre menjen. Egymás közti forgalomban bonyolítottuk a szállítást.
Szezoncikknek számított egy-egy húsféle. A köröm karácsonykor, a sonka húsvétkor, a fehér paprika érésekor, a töltött paprikához a darált hús fogyott. Karácsonyra rendeltem öt darab kis pulykát. Liba nem lesz? – kérdezte az egyik vevő. Rendeltem, 20 forint 60 fillér volt kilója, máj nélkül. Egyszer kértem ötöt és megmaradt kettő. Fölhívtam Kecskemétet, hogy a bontott mennyibe kerül, amely áron, kisebb kiszerelésben el is fogyott.
Találkozásunkkor, sok más érdekesség mellett, beszélgettünk az élő hal árusításáról, aminek az áruház elárasztása vetett véget, szó esett a lopásokról, arról, miként jártak túl a bűnbe esők eszén, és természetesen a tanításról és jeles tanítványokról, köztük Forster Istvánról, valamint kiváló mesterekről, például Peitsik Árpádról.
– Nagyon lefoglaltam magam, persze azért, mert szerettem a szakmámat – gondolattal összegezte mondandóját Pető János, aki „a kereskedő csak akkor kereskedő, ha van vevő, s ha nincs vevő, nem kell a kereskedő” – tételt tanulóéveitől kezdve, örökre bevéste a fejébe, s adta tovább kollégáinak és tanítványainak.
Emléklap, 2008. május 24-i dátumozással, az 50-es ABC-ben dolgozó kollégáktól. Városszerte fogalommá vált mind az áruház, mind pedig annak vezetője.
A Barátság városrészben
A Dunaker 50-es számot viselő ABC Áruháza a Barátság városrészben, a nővérszálló, a Vasmű klub és a Hangulat presszó szomszédságában, az utóbbi években üresen állt, a közelmúltban lelt gazdára, ismét kereskedelmi üzletként működik.
Igazi „békebeli” kereskedő
Tisztelt Szerkesztőség!
Érdeklődéssel olvasom a cikkeiket a valamikori Munkásszövetkezetről, de felmerül olyankor bennem a kérdés, vajon a jóval régebbi, a „hőskorból” induló sztálinvárosi vagy ahogyan legutoljára nevezték, Dunaker Vállalat vajon miért nem kapott még szerepet?
Igazgatók jöttek-mentek, akik a legtöbbet tették érte már nincsenek közöttünk, de egy még élő és a vásárlói érdekeit a legmesszebbmenőkig kiszolgáló ikonikus boltvezetőről, Pető Jánosról is írhatnának, aki a város építésétől kezdve itt volt, és tette a dolgát minden mostoha körülmény ellenére. Nyugdíjazásakor az úgy emlegetett 50. sz. ABC vezetője volt, igazi „békebeli” kereskedő és vezető, mindent megtett, hogy boltjában az akkori áruhiányok ellenére a lehetőségeit maximálisan kihasználva, a boltjába betérő vásárlói megkapják, amit kerestek.
Akinek még most is egy hívó szavára régi kollégái nem túlzás, de 30-40 fő összejött egy kedélyes beszélgetésre. Idős kora ellenére remélem, jó egészségnek örvend.
Üdvözlettel: Oláh Jánosné.
